Egy szitakötő csodája

Szeretném azt a pillanatot, amikor először nézhetek a szemedbe, tudva, hogy ott biztonságban vagyok. A pillanatot, amikor belém csap a villám, és onnantól fogva csak édes és puha finom…

-Mondd, kész vagy-e egyedül utazni, végeláthatatlan, sokszor homályba, tejszerű ködbe, esetleg teljes sötétbe burkolt utakon, van-e erőd végtelenül sokszor felállni, ha elestél, letörölni csillogó, gömbölyű könnyeid, és újra kinyitni…

-Látom a kételyt,  a félelmet a szemedben.... -Miért tagadjam, ha látod, érzékeled.... -Mesélj, hallgatom szavaid fürge folyamát, ismersz már, ismerlek én is.... -Elveszettnek, a sötétben titkosan megbújó kőnek érzem…

-Mondd, Édes, hallasz, elér hozzád hangom? -Igen,  bársonyos mély hangodon elérnek hozzám halk, édes szavaid.... -Tudod, érzed, mennyire hiányzol már nekem? -Igen, látom jeleit, érzem kínod, mi ívbe feszíti…

-Mondd, hívtalak, kértelek valaha, hogy legyél társam, egyetlen kísérőm fagyos éjjeleken, rideg nappalokon át, akár csak egy rövid időre is? -Nem, soha nem hívtál, nem kértél, mégis itt vagyok.…

Esett az eső, a szél lassú, de erőteljes hullámokban érintette a faleveleket, viharos dallamot szőve az éjjelbe. Az éjjelbe, amiről, ha nem tudnám, hogy júliusi, azt hinném, november elejét…

Valahol, ott a vízparton állva, csendesen figyeled a horizontot, a szél és a víz semmihez sem hasonlító, édes játékát, hallgatod, mit súgnak füledbe, ahogy ritmikus hullámukban arcodat érintik, finoman…

Érdekes dolgok az álmok, különlegesek, valahol, valamikor  majd megtörténnek. Álmomban láttalak már jó néhányszor. Nem tudom leírni, bármennyire is szeretném, hogy milyenek is pontosan a vonásaid, de mégis, azonnal,…

Milyen Téged várni, még végiggondolni sem egyszerű, vagy rövid munka, nemhogy szavakba önteni, de valamiért mégis, oly gyakran megpróbálkozok vele. Majd egyszer, ha elolvasod, talán pontosan visszaadja Neked azokat…