Milyen a magány…..olyan kérdés, amire a választ sosem szeretnénk megismerni, mégis, egyszer talán mind belekóstolunk. Kezdetektől téged várlak, de mióta a képed, lényed szinte a valóságnál is élethűbben lebeg szemeim előtt, csak téged akarlak, téged vágylak, mindennél jobban, és épp ezért, azóta a magány sokszor kínokkal övezett, sötét, végtelen hosszú útjait járom. Pontosan ezért, igen jól ismerem már őt, minden formáját, hangját, érintését. Ő kopog a csillogó tűsarkaim alatt a sötét, esti utcákon, amikor téged kereslek, ő úszik utánam, aranyos hajtincseim meghosszabbításaiként, ahogy a jeges szél beléjük kap, ő lebeg a nyomomban, ahogy sietős lépteim nyomán a ballonkabátom alja hullámzik mögöttem. Ő vibrál kék íriszemen, ahogy idegen arcokban kutatok utánad, ő remeg finoman ujjaimon, ahogy a szavaim szerelmes gyöngysorát fűzőm hozzád éjjelente, ő gurul végig csillogó vízcseppekként a hátamon, mintámon, derekamon, ahogy a forró zuhany alatt vágyom ölelésed. Ismeri már szomorú mosolyom, opálosan csillogó könnyeim, remegő ajkaim, hófehér bőröm, ahogy a hiányod, mint jeges marok, szorosan markolja ujjaival. Mégis, hiába ismer szinte mindenkinél jobban, szeretném őt továbbengedni, szálljon máshoz, más is ismerje meg rideg, de őszinte valóját. Helyébe téged szeretnélek, érted emelem szemeim a felhőkre, érted simítom ajkaim halk rímeivel a Holdat, hogy kísérd nyugodt, harmonikus lépteid puha neszével a cipőim fürge kopogását, ujjaid játéka legyen érzéki pajtása csillogó tincseimnek, karod erős ölelése adjon keretet a ballon rakoncátlanságának. Szemed mélyedjen az enyémbe, ujjaim a hajadba, ölelj, szoríts magadhoz, akár a forró, párás zuhany alatt, akár éjjel, a csillagos bársonyos ég alatt, és ígérem, szavaim meghitt, szerelmes fonalát tovább fűzőm neked, míg világ a világ. ♥
