Szeretett álmodni, édes, érzelmes vágyakkal telve álmodozni, valahol félúton lebegve a jelen látható, tapintható valósága és a lelkek szabad, táncoló végtelenjének tengere között. Olyan volt ezekben a percekben, órákban, mint a mindig változó kékségben pompázó óceán habjai között pihenő sellő, a kecses, türkizes-gyöngyszürkés fátyolba futó testével, a derekát körülölelő aranyos-vöröses, naplementéket idéző hajkoronájával, a hosszú, arcára árnyékot borító sötét szempillák övezte mélykék, mandulavágású szemeivel, és az édes, szerelmes, halk dallamot dúdoló piros ajkaival. Szerette őt az óceán, hullámaival, csillogó tajtékkal kísérte álmait, néma akkordokat fűzve az apró gyöngyökként pergő szerelmes hangok játékába.
Álmában már ott volt, vágyai érzelmei világában, abban az édes, illatos, puhán dereka köré fonodó erős karokkal ölelő világban, ahol a kék szemek gazdája hosszú ujjait az övéi közé simította, gyengéd pillantásával magához vonta, és mesélt, végtelen, titkos mesét, a kettejük csodáját. Álmodott róla, a hihetelen mélységű, mindent látó kék szemeiről, a benne aranyos tűzijátékként megcsillanó gyengédségéről, az erejéről, mit csak sejthetett lényében, mégis, nyugalmat és melegséget hozott lelkére, mosolyáról, mi minden szavánál beszédesebb volt, a halvány szepői alatt óvatosan megmutatott játékosságáról. Mégis, az álmai sosem adták vissza azt a forró, tüzes érzetet, mi a gerince mentén száguldozott, amikor csak a szemeibe nézett, nem tudta felidézni a vonzást, azt a hihetetlen nagyságú erőt, ami húzta hozzá, közelebb és egyre csak közelebb, hisz lénye úgy olvadt a tekintete által eggyé vele, ahogy a finom hab is eggyé lesz a csillogó, aranybarna homokkal. Mégis mindig róla álmodott, megelőzve a fizikai világ történéseit, a karjai ölelésében, erős mellkasához simulva lebegett a tiszta, mély szerelemben, és vitte őt a kèkeszöld, mosolygó óceán, vitte karjaiban az álmait, míg nem a vágyott valósága szigetén egy csodás napon partot nem ér.
