Feltett lábakkal hevert az óriási, fehér kanapén, hullámos haja körbevette arcát, finoman oldalra fordította a csípőjét, és az ívben vibráló hófehér bőrét nézegette. Forrónak érezte a testét, izzónak; a gerince mentén, a tarkójától az utolsó csigolyájáig érezte a hullámzó, szikrázó, villámló vágyat. Meg akarta lepni valamivel, valamivel, ami különleges, egyedi, és egyben, felejthetetlen.
Ha elindult a tüzes vágyak, a minden apró, keskeny mellékútra betévedő fantázia útján, nem volt többé megállás. Szerette a kettősséget, az ellentétes érzeteket; a csattanás- simítást, karcolást-csókot, határozott hangot-suttogást, szorítást-ölelést, hideget-meleget, összeolvadást-különválást. Tűsarkak kopogását-a lábujjak puha neszét, a ruha szűkségét-a meztelenség szabadságát, a szigorú kötelességtudást-a titkok édes kéjét. Bizalma, odaadása révén úgy állt a fényes mélység szélén, hogy bármikor beleugrik, hisz tudja, biztosan, puhán, finoman fog leérni, pontosan azok közé az erős karok közé, amikbe mindig is vágyott. Adni akart, meg akart olvadni újra, elveszni, feloldódni benne, úgy érezte, olyan tenger, aminek nincs partja, hisz bárhova eljuthat, láncai vannak, de mégis szabad, szárnyalhat és zuhanhat, és akarta is érezni a zuhanással egybekötött felemelést, azt, hogy bármi is történjen, végigsimít az arcán, biztosítva, hogy ott van, hiába a távolság, a végtelenség ijesztő kettőssége.
Mindent akart adni, ami lehetséges és mégis, mindent, ami lehetetlen, a pillanatot megragadni és élvezni, tudni, hogy elmúlik, de újra eljön, ahogy eddig is történt, ahogy ezután is fog. Mindig többet akart adni, csak picivel, de többet.
