Különleges, csodálatos élményt nyújt, már maga a látvány is, ahogy betekintést nyerhetek egy ilyen rituálédba. Maga a pillanat, csak a tudat, hogy egy igazán mély, varázslatos titkod megosztod velem, áhítattal vegyes csodálatot, izgatott várakozást, és az ujjbegyeimből kiinduló, a karjaimon át a testem egészét bejárni készülő bizsergést idéz elő. Szinte beleolvadok az óriási, puha kanapé karfájába, aranyos tincseim legyezőként terülnek szét a bársonyos szöveten, sötét szempilláim alól figyellek, ahogy a világos, hihetetlenül puha szőnyegen ülsz, nekem izmos, széles, meztelen hátadat mutatva.
A hosszú, kecses gyertyák finom dallamos táncukat járják a padlón, aranyló fénnyel megfestve bőröd, hullámokat rajzolva mintád köré. Ülsz, némán, izmaid megfeszülnek, egyenletes lélegzetvételed és a gyertyák tánca egyetlen pillanat alatt hangolódnak össze, tapintható közelségbe hozva ezzel a csodák és mesék világát. Megbabonázva figyelem vállaid ritmusos emelkedését, a hihetetlen aurát, amit létrehozol, megalkotsz, hogy egyensúlyba kerülj magaddal, és a világgal. Szinte vibrál a bőröd, olyan, mintha egy aranyló fényben tündöklő hálót fonnál a gerincedből kiindulva, beborítva vele vállaid, hátad, karjaid és lábaid. Hihetetlenül, éterien szép látvány, mindamellett, hogy még abban sem lehetek biztos, valóban láthatom, de ez, valahogy, most nem is igazán számít. Csak nézlek, és a gerincem mentén kialakuló, semmihez sem hasonlító, hullámokban megjelenő melegség és finom zsibbadás érzetét ízlelgetem, egyszerre figyelve Téged, és ezt az ismeretlen, örvénylő energiát. Teljesen megigéz a látványod, és amit létrehozol, szavak, hangok vagy mozdulatok nélkül, és legyőzhetetlen késztetést érzek, hogy felüljek, egyetlen ruganyos mozdulattal felálljak, majd puha léptekkel mögéd kerüljek, és pontosan lemásolva a pózt, amiben ülsz, tükörképedként a szőnyegre helyezkedjek. Bármikor hozzád érhetnék, annyira közel vagy, de mégsem teszem, nem annak van most ideje, csak a szemeimmel érintem hátad, és a hihetetlenül, felfoghatatlanul precíz aranyos csillogó hálót, ami beborít téged. Érzem, igazán közel szeretnék kerülni hozzád, de valahogy, maga az érzés egyáltalán nem kérlelő, könyörgő, vagy követelőző, jóval inkább befogadó, nyitott és megosztó. Szeretném, ha megosztanánk a hálót, és pontosan, a gondolat tudatosodásának pillanatában ébredek rá, hogy a gerincem mentén finoman, melegen cikázó valami a saját, éppen végső formáját elnyerő háló maga. A felismerés villámcsapásként ér, és biztosan, igazán biztosan tudom, hogy ez volt a célod, az, hogy ráébredjek, milyen csodákra vagyunk képesek, pusztán, némán nyugalmunkban, szavak, mozdulatok nélkül, csupán csak a létezésünk okán.
