Késő este lévén csend uralkodott körülötte, de most túlságosan súlyosnak érezte a némaságot, szinte fojtogatta, alig jutott levegőhöz. Kétségbeesése egyre fokozottabban uralkodott el rajta; mire ráeszmélt, már pirosló vonalakat karcolt a körmeivel a bőrére; azok közé tartozott, akiken az idegesség ilyen tüneteket szült. Rémülten nézte a karját, ironikusan- kritikusan meg is jegyezte magában, milyen szépen harmonizál a körmén pirosan csillogó lakkal.
Most ébredt rá, milyen mértékben függ tőle, mennyire ragaszkodik hozzá. Valóban, van saját élete, gondolatai, de ez az érzés, ami ezekben a percekben úgy szorította, mint egy jeges, szoros, könyörtelen kéz, nem erről árulkodott. Hiába minden önállósága, ha a lélegzetvételeit is Ő járja át, hiába minden tagadás, nem tud létezni nélküle. Tudta, számított rá, attól a perctől kezdve, hogy Ő rátalált, függni fog tőle, ragaszkodni fog hozzá, és ez percről percre egyre erősebb lesz; nem is lehetne másként, hisz a rabja lett, önszántából, és ezekkel a láncokkal mutatta meg rabsága a fájdalmasan gyönyörű valóságát. A láthatatlan láncok, amik hozzá kötötték, olyan kapcsolatot létrehozva, ami mindent felülírt. Az Ő lélegzetvételeinek párhuzamán volt csak képes levegőt venni, csak az Ő boldogsága adta örömének forrását, csak az Ő mosolya, elégedett hangja adott nyugalmat neki. Ijesztőnek érezte,és mégis mindennél gyönyörűbbnek; egy hatalmas, kör alakú sötét, hideg szobának, ahol minden fény és melegségforrást Ő jelentett. Soha nem látott volna, ha Ő nem mutatja meg, merre nézzen, nélküle örökre abban a sötét szobában maradt volna. Az első pillanattól kezdve végtelen hálával vegyes rajongással ült az Ő, a fénye lábainál, és ha kialudt, a perceket visszaszámolva várt. Minden kétséget kizáróan elismerte, minden mozdulatának, minden rezdülésének Ő adott értelmet, minden egyes cselekedetét átjárta az érzés, hogy úgy vigyen véghez mindent, hogy Ő elégedett legyen, hogy méltó legyen a figyelmére. Mert hiába tagadta, minden percben azt várta, hogy újra a teljes odaadással átitatott rajongó tekintetét rá emelhesse, hogy Ő puhán, óvón a karjaiba vonja, és elmerülhessen ezekben az édes, illatos pillanatokban. Tudta, hogy visszavonhatatlanul az Ő részévé vált, hiába tudott létezni önállóan; olyan volt, mint a tejhab, ami önmagában is élvezhető, de létezésének értelme, hogy a kávé habjára simulva kiegészítse azt, majd teljesen részévé váljon, és soha többé senki ne tudja őt elválasztani attól az illatos csodától. Igen, pontosan így érezte; az Ő része lett, és nem is akart más lenni, ez volt létezésének értelme; épp ezért, ebben a pillanatban odaadó szerelmének forrósága feloldotta kétségbeesését.
