-Látom a kételyt, a félelmet a szemedben….
-Miért tagadjam, ha látod, érzékeled….
-Mesélj, hallgatom szavaid fürge folyamát, ismersz már, ismerlek én is….
-Elveszettnek, a sötétben titkosan megbújó kőnek érzem magam, és nem volt vágyam sosem a rejtőzködés, hisz ismersz.
-Kőnek? Úgy érzed, a sötétség leple elfed Téged a kutató, kereső szemek elől?
-Igen, valahol így érzem, valóban, viszont Te is tudod, nem várom akárki kutatói kezeit….
-Tudom, egyetlen egy valaki ujjaira vársz, hogy megleljen Téged, mint a földben elrejtve heverő apró kincset.
-Igen, így van. Mégis, attól tartok, hiába tündöklök, ragyogok a barlang mélyén, a sötét, hűvös föld leplével fényemen, ha nem lát meg, nem tudja, merre keressen. Kincsnek lenni nehéz, és összetett…oly sokan vágyják, hogy szikrázó ékkövek legyenek, de sosem gondolnak bele, mivel is jár a fény és a kemény tündöklés, az érték. A drágakő egyetlen kézre vár, aki kiemeli a barlang poros falából vagy talajából, élete és léte egyetlen, óriási, reménnyel átszőtt várakozás, hisz csak bízik benne, hogy a vadász, ki kincset keresni indult, meghallja, megérzi a hívó, útmutató hangot, kitartó és kemény lesz, sosem adja fel, hogy eme becses tulajdonságai révén megérdemelten foghassa ujjai közé ékkövét, ki az idők kezdete óta neki formálódott, neki nemesedett, hisz értéke is csak a vadász kezében felbecsülhetetlen. Persze, boldog és éteri szépségű a találkozás, attól a pillanattól kezdve ékszerként viselheti kincsét a kitartó, mindent felkutató vadász, és drágaköve csak neki ragyog majd, szórja gyémántos szikráit a napfényben. Mégis, oly sokan irigylik, vágyják ezt a létet…..
-Jól értem, hogy nehéznek és őrjítően hosszúnak találod a várakozást? És mi van a kinccsel szemben, azt is átgondoltad?
-Igen…..ott vannak a folyóparton a gömbölyű, ezernyi színben pompázó kavicsok, kik mindenki számára elérhetőek, nem várakoznak vadászra, nem lepi el őket a barlang sötétje, nem nehezedik rájuk évezredes munkájuk során a fekete föld, csak hogy azzá válhassanak, akit majd a méltó párjuk ujjai közé vehet. Ki keresi őket, meg is leli, hisz nem kell évtizedes kutatást, belső hangokra figyelést választani, egyetlen ékkő reményében. Nem ismerik a hihetetlen hosszúságú várakozást, mit egyedüli fényforrásként csak a pislákoló, halvány fényű remény világít meg, nem tudhatják a munkák terhét és kínját, amibe a kinccsé válás kerül.
-Látom, gondosan végigfűzted a fonalat, mi a felismeréshez vezetett. Mégis, úgy érzem, a végeredményt nem tetted mérlegre….
-Valóban, értem, mire gondolsz. Természetesen, az ékkő és vadásza egymásra találása és kapcsolata milliószor egyedibb, különlegesebb, mélyebb és tisztább, már csak az idő és befektetett munka okán is. Ők ritkák és kivételesek, mibenlétük nem mérhető a tömegek mércéjén, pontosan úgy, ahogy életük íve, boldogságuk ára sem határozható meg egyszerű koordináták alapján.
-Pontosan. Egyrészt, kitartásuk,erejük és munkájuk révén válhatnak eggyé. Másrészt, létezésük célja, mibenléte megszületésük, vagy fogalmazzunk pontosan, megalkotásuk pillanatában eldőlt.
-Tehát nincs más út számukra?
-Nincs, hisz a kavics nem lesz sosem drágakő, és a vadász sem lesz egyszerű ember. A kincs minősítheti magát kavicsnak, ideig-óráig, de gyorsan ráébred, saját munkáját, nemesedését becsmérli, ezáltal a rá vadászó, oly nagyon vágyott társ létezését is, ami idővel leírhatatlan fájdalmat okoz neki, így felhagy a saját magát börtönbe záró szorgoskodással, erejét munkájába fordítja.
-Tehát……értsem úgy, hogy sosem volt más választásom?
-Igen, erről van szó, és még valami: sosem adunk úgy a világra fényt és ragyogást, hogy ne végezhesse be léte célját. Tehát, vadászod Rád lel, és ujjaira emel, hogy létezésetek beteljesítse a végső célt.
-Értem.
-Megnyugodtál, ugye, apró gyöngy?
-Igen, köszönöm, ragyogjon tovább a reménnyel karon öltve táncoló fényem, hogy vadászom mielőbb megleljen….
-Így lesz.
