Ragyogó, narancsos aranyos nyári alkonyat volt, a tüzes fényjáték megfestette a folyót, meseszép színkavalkádja apró gyöngyökként ragyogott a csillogó vízfelszínen. Különleges napok voltak, hisz a folyó csodáját élte, milliárdnyi kérésszel ajándékozta meg a szemlélőt, úgy szórta virágát az aranyos fényben fürdő alkony, mintha nem ismerne holnapot, nem tudná, mi a veszteség, csak örülne a mának, a pillanatnak, ami megadatott neki, a násztáncukat járó tiszavirágok tovatűnő meséjével. Elhagyatott része volt ez a folyónak, nem zavarta nyugalmát senki, csak a fák halk suttogása beszélt a vendéghez, mely halkan, édesen szűrődött alá dús, zöldben pompázó lombkoronájukból. Pezsgő, élettel teli világ, melyben nincs szükség erőlködésre vagy manipulációra, a maga teljes bájában éterien, földöntúlian tökéletes és gyönyörű.
A parton, a fák alatt tűnt fel a két ember, mégis, emberi mivoltuk ellenére úgy olvadtak bele az esti virágzó folyó uralta mesebeli képbe, mintha mindig is oda tartoztak volna, mintha ők is belőle születtek volna, mintha létezésük kezdete egy ilyen, gondtalan, tovatűnő násztánc lett volna. Fehérben voltak, mégis, úgy tűnt, lényük aranyos fénnyel vonja körbe őket, finom, alig látható szálakkal ölelve őket, melyek lépteikkel tökéletes szinkronban lebegtek velük. Kézen fogva közeledtek a vízhez, egyre közelebb, mit sem törődve a körülöttük verdeső kérészekkel, nyugodt, méltóságteljes, tökéletes boldogságot sugárzó mosollyal szép arcukon, hihetetlen erővel csillogó kék szemeikben. Csak haladtak egyre közelebb, lassan érintették lábukat a vízbe, és az, az alkonyatban csillogó, sárgás-narancsosan tündöklő cseppjeivel köszöntötte az érkezőket és aranyosan ragyogó fonalakból álló hálójukat, eggyé olvasztva a vizet és a két lényt, kik a finom hullámok és szárnyaló tiszavirágok között egyre beljebb hatoltak a pezsgő folyóban. Valahol, ahol talán pont a derekukig ért a víz, megálltak, és csak némán, egymás kezét fogva a hullámzó víz alatt, figyelték a csodát, melynek már maguk is részesei voltak. A násztáncukat járó kérészek, a maguk szemet gyönyörködtető színpompájukban, mintha megérezték volna őket, hullámokban közeledtek feléjük, érintve az aranyos hálót, mielőtt végleg elnyelné őket a folyó. A virágok számára csupán egyetlen nap, pár órába sűrítve a víz feletti élet, míg párját megleli, és futó másodpercekre eggyé válik vele, hogy boldogságuk és örömük végső érintésével hulljon a mélybe, megmutatva az élet egyetlen percének is mennyi csodája van. Ők, akik ott álltak, részesülve ebben az eufórikus, de végzetes gyönyörben, tudták, micsoda ellentét húzódik köztük, hisz ők azóta egyek, mióta léteznek, mégis, a világok ura hosszú és még hosszabb, leírhatatlanul nehéz időkre szétszakította őket, hogy annyi éven, virágzáson és kínon keresztül is egymást kutassák, míg meg nem lelik, beteljesítve ezzel létezésük értelmét. Talán ha a világ nem ismerné a csodát, szét is szakadt volna az örök, megmásíthatatlan és a végzetes, pillanatnyi egység együttes jelenléte miatt, de mivel ő maga is ilyen mesék otthona, csak tovább tündököltette alkonyata pompáját, felerősítve ezzel a beteljesült, felülírhatatlan szerelmek erejét, a múlandót a virágok képében, és a soha nem múlót kettőjük képében.
