Csak ült, némán, csak nézett maga elé, szemei előtt valaha volt, valaha lesz képek peregtek, míg ujjaival a pohár falán lustán gördülő cseppekkel játszott. Pontosan úgy ült ott, tekintetével és lelkével valahol messze járva, mintha lebegne, mintha az élet csak azért lüktetne benne, hogy amikor visszatér, legyen neki hova. Talán szomorú volt, talán csak melankólikus, de leginkább, jövőbe révedő, hívogató, és csendben, de elvárások nélkül várakozó. A történetre, az életében játszódó, hihetetlen, misztikus és megfoghatatlan eseményekre gondolt, a mesére, ami ebben a percben is, mint az eddigiekben szinte kivétel nélkül mindig, nem nyugtatta meg, vagy járta át a mesék világától megszokott éteri boldogság, és a csillámokban úszó, rózsaszín hangulat képében. A történetre gondolt, ami a semmiből került elő, egyetlen szemvillanásnyi pillanat alatt fordította ki addig ismert, jól átlátott világát a sarkaiból, egyetlen pillanat volt, egyetlen édes, mély lélegzetvétel, és a perc beleégett lényébe, mintha akkor, ott elvesztette volna szeme világát, utolsó képként csak és egyedül a kék szempárt, és a hozzá tartozó férfit fogadta be lénye, és Ő, a hihetetlen mélységű tekintetével úgy hatolt be lelke legmélyére, hogy a siető mozdulatok közben észre sem vette, csak a szél és a tejszerű köd jelezte, valami, amit eddig nem ismert, útjára indult, hiába nem tudatosodott benne. Ez volt a történet első fejezete, a maga kis egypercese, amiben édes szemek rabja lett, amiben a kékség egyszerre lökte a sötét, tátongó mélybe, és vonta gyengéd, óvó karjai közé. Az egypercese, ami vakká és sötétben bolyongóvá tette, hisz feledni akarta, kitartása eredményeként bolyongása céltalanná vált, hisz a kékség csak belülről ölelte, mást nem tehetett, hisz a tagadás és a következményeként megszülető örökös és szűnni nem akaró zokogás nem engedte az utolsó képet elveszett szemei elé. Egypercesek sosem egyedüliek, és az ő története újabbat alkotott, mi a maga látszólagos hétköznapiságában és szürkeségében nem hordozott semmit, mégis, egyetlen pillanat, két egymásra villanó kék szempár, és a következő fejezet, újabb egyperces kezdettel, útjára indult. Vakságában olyannyira megszokta a sötétséget, hogy az íriszei előtt felvillanó kép, az utolsó, mi beleégett, amint megjelent, szinte, hihetetlenül, de mégis, teljesen várhatóan, újra vakká tette, hogy visszatérve, attól a pillanattól kezdve minden éjjelen Őt nézze, az Ő hihetetlen mélységű, kék íriszeit csodálja, mint újszülött az ismeretlen világot, hogy vágyja, mint szomjazó az életető vizet, és hogy szeresse, szerelemmel, áhítattal és odaadással. Igen, ezt tette, még ha oly szívszorító is volt a vihar, mit az érzelmei, és a Kékszemű ismételt, örökös, és már oly nagyon várt felbukkanása okozott, szerette, hisz szemei újra láttak, Őt, a kékség Urát, az egyetlent, kinek szíve lelke mély odaadással újjászületett. Szerette és becézgette, hívta és várta a következő egypercest, mi elhozza magával a Kékszeműt, fizikai valójában, ami végre megidézi a csodát, ahogy először összefonódnak ujjaik, amint a tenyerük, mint apró kis tükrök, eggyé olvadnak, ezzel útjára indítva következő fejezetet, az ő végtelen történetüket.
