Hajnal volt, az éjjel titokzatos, rejtélyes sötétkékje már világosodott, ahogy a Nap egyre inkább éreztette, eljött az ideje, hogy lassan felbukkanjon a horizonton, fényt adva a világnak. Hajnal volt, és melegség járt át, mert megjelentél, hoztad magaddal aranyos fényedet, és mindent, ami azokban a hihetetlen kék, mély szemeidben ragyog. Itt voltál, némán, mégis, jobban éreztelek, mint eddig bármikor. Éreztelek, hisz elhoztad magaddal azt, ami minden csodának és mesének a kezdete, melyben Te magad vagy, mely minden és még annál is több, a gyöngyöt, mit csak egyvalakinek adhatunk, neki, ki a tükrünk, ki belőlünk szakadt ki, és ezen kiszakadás pillanatában kaptuk azt a ragyogó gyöngyöt, hogy emlékeztessen minket rá, hogy emlékezzünk egymásra. Felismertél, megismertelek, és elhoztad nekem, úgy adtad kezembe, hogy semmi kétely vagy félelem nem homályosította íriszed szédítő kékjét, csak az érzelmeid finom bája vibrált rajta, ahogy a tenger is finoman hullámzik a hófehér homokon. Nekem adtad ragyogó gyöngyöd, és én Neked adtam az enyémet, tudatva, ráeszméltünk végre valónkra és egymásra, a végső akadályt is elgördítve az egység létrejötte elől.
