A mindent elsöprő, hihetetlen erejű pillanat olyannyira váratlanul érte, hogy a lábai beleremegtek, a falnak dőlt, arca, kezei pontosan olyan hófehérek voltak, mint a fal, amire ezekben a pillanatokban támaszkodott. Érezte, pontosan érezte és tudta, hogy a lábai nem tartják meg, húzhatja lélegzetvételnyi röpke percekig, de a földre fog zuhanni, és épp ezért, engedte, terítse le az erő, ami a döntések sorozatának következményeként átkarolta és húzta magához, húzta le….először a térde ért le, ujjaival még a jeges hideg falat simította, ajka remegett, szemeire opálos fátylat borítottak a gömbölyű könnycseppek, sarkaira ült, a kezei magatehetetlenül hullottak bokái mellé. Arcát aranyos tincsei takarták, ahogy a megadás utolsó lépéseit tette meg, szemeit lecsukta, sötét szempillakoszorújának sarkában megcsillant a gyöngyként gömbölyödő apró könnycsepp. Egyetlen pillanat volt, és mire kék szemeit felnyitotta, már nem a szobában volt, egy stégen ült a sarkain, haját és ruháját az éjjeli szél játéka mozgatta, hívta táncra, és ő a sötét, hullámzó tengert nézte, érezte a víz sós illatát, és érezte azt az egyetlen, semmivel sem összetéveszthető fahéjas fenyőillatot, ami mindig, ahogy most is, megsúgta neki, a Kékszemű ott van valahol a közelben, még ha nem is látja, nem láthatja…..tudta, végre tudta, mit kell tennie, és döntése nyomán az a csillogó gyöngy a szeme sarkából végiggurult arcélén, és halk koppanással zuhant a kulcscsont alkotta kis mélyedésbe, hogy ott szikrázzon tovább, fényt adva neki, és ennek a hihetetlen mélységű megadásnak. Nem tudhatta, hol is van pontosan a Kékszemű, valaha közel lesz-e, valaha a szemébe nézhet-e újra, sötét volt, csak a lágy fahéj és fenyőillat ölelte, és ő mégis megtette, megtette, hisz mást nem tehetett, nem is akart mást sosem, túl hosszú utat járt be magányosan, harcolva sokszor erején felül is, és most, ebben a pillanatban mégis könnyűnek és szabadnak érezte magát, holott lánc ennyire még nem volt erős, kötelék ennyire nem volt még szoros. Csend vette körül, és ő is halkan tette, mit lénye szeretett volna megtenni; óvatosan reszkető ujjai közé fogta lelkét, szívét, azt az aprócska, lilás fényben úszó gyöngyöt, és úgy, a térdein és sarkain ülve, felemelt fejjel, tiszta, odaadó, szerelmes tekintettel nyújtotta a tenger felé a legérzőbb, legérzékenyebb pontját, lénye igazi magját, saját magát. Reszketett, hisz gyöngye nem volt már az övé, a Kékszeműnek ajánlotta, hiába nem látta, nem érzete Őt maga körül sehol, hiába nem tudta, mi lesz a válasz, lesz-e egyáltalán…..nem is várt semmit, szabaddá tette a döntése, a megadása, odaadása. Megkönnyebbült, engedte, hogy a fahéj illatával telített levegő átjárja tüdejét, halkan suttogott a szélnek, a tengernek, kérte őket, fogadják be üzenetét, vigyék hírül a szívének legkedvesebbnek a mesét, a döntést, hogy átadta lényét, szerelmesen, feltétel nélkül, és ennek gyengéd nyomaként egyetlen, édes puha szellő elvitte ujjai közül gyöngyét, kincsét, titkát, elvitte magával a szél és a tenger, és ő bízott benne, mire újabb lélegzetvételnyi levegő tölti meg mellkasát, a szikrázó csoda már a Kékszemű ujjai között tündököl tovább, beragyogva hihetetlen mélységű íriszét, apró ékköveket rajzolva a kékségre. Igen, bízott benne, hogy elért hozzá, hogy megkapta, és végre kezei között tudhatja őt az, akire oly nagyon vágyott, aki miatt most ott ült, és nézte, csak itta szemeivel a tengert, a messziből is simogatva a kék szemek gazdáját. ♥
