Játék ez, könnyed, de mégis, talán a legszigorúbb játék, ami színesíti e világi életünket. Olyan, mint a késő tavaszi szél játéka az élénkzöld erdőben, ahogy kecses és fürge mozdulataival kerülgeti a fák élettel teli törzsét, a dús lombkoronájukon átszűrődő aranyos napfénysugarakat. Valahogy, bármerről is nézzük, igyekszünk követni öt, nem láthatjuk, hogy valaha is utolérné a játék saját magát, illúzióként csupán csak időnként ér a szél hozzájuk, mintha csak belekapna a nap aranyos tincseibe, vagy puha ölelésbe zárná egyetlen pillanatra a fákat; de ez csak illúzió, mit nekünk, külső szemlélőnek mutat az erdő. Valójában, ők mindig is egyek, kezdetek óta együtt léteznek, sosem hagyják el egymást, hisz nap nélkül nincs erdő, nincs szél….nincs semmi. Az ő világukban ők egyek, és ha egyetlen csendes pillanatban beengedjük magunkba a varázsukat, megláthatjuk az egységek mindenhol jelenlevő, mindent felülíró csodáját. Így gondolok Rád is, hisz hiába akarnám kergetni a varázst, sosem érném utol…..hisz nem is kell, része vagyok, mióta világ a világ. Csak csendben, befogadóan ülök egy padon, vagy a parton, és egyszer odaülsz majd mellém, hisz az a világ csak úgy lesz egész és kerek. <3
