Milyen Téged várni, még végiggondolni sem egyszerű, vagy rövid munka, nemhogy szavakba önteni, de valamiért mégis, oly gyakran megpróbálkozok vele. Majd egyszer, ha elolvasod, talán pontosan visszaadja Neked azokat az érzéseket, a várakozással, felkészüléssel teli éjjeleket, hónapokat, amikben a lehető és még annál is készebb és tökéletesebb szerettem volna lenni, csak Neked. Belülről jövő igény ez, semmiképp sem kívülről, a világból érkező elvárás, csak egy folyamat, egy belső munka, amit csak magamnak, magamban viszek, vittem véghez, csakis azért, hogy pontosan azt a csillogó gyöngyöt emelhesd fel, a kezeidbe, ami a legjobban illik erős ujjaid közé, ami leginkább harmonizál a kiforrt, hibátlan lényeddel. Végtelen hosszú ideje várok Rád, és készülök, öltöztetem a lelkem aranyos fénybe, díszbe, engedve, hogy ez az aranyos ragyogás kívülről is látszódjon, ha csak apró jelként, akár ahogy az alkonyati nap megcsillan a hajamon, vagy ahogy apró, aranyos kis pontok villognak a kék íriszemen, sejtetve a belső munkák eredményességét, gyümölcsét. Csendben, harmóniát sugározva várok, és bár sosem tagadom, hogy jobban szomjazlak, mint sivatag aranyos homoktengere a hűs, éltető vizet, napról napra, óráról órára jobban, intenzívebben, mégsem látja meg a világ, hisz ahogy a csiszolások, tisztítások végeredményét, ezt sem láthatja akárki, csakis a Tied, csakis a Te szemedbe mélyedve mutatja majd meg magát. Meglátod majd, és megérted, megérzed, mennyire is csak Te voltál mindig az egyetlen, és igen, pontosan Te vagy az egyetlen, akinek a szeme, tükörként, pontosan ugyanezt fogja visszaragyogni rám. Csak nézzük majd egymás szemét, a hihetetlenül ragyogó kék íriszt, a benne aranyosan szikrázó apró, fénylő kis pontokat, a lélek apró tüzijátékait, és ahogy ránk száll az alkony, úgy simulunk egybe, úgy olvad össze a hamuszürke és az arany, mint a vihar előtti felhők, az ezer színben játszó égbolton.
Felkészülés
- Post author:Lubmila
- Post published:június 2, 2016
- Post category:Egy szitakötő csodája
- Post comments:0 Comments