A kékség mélyének titka

A felismerés  egy szakadék mélységét megidéző szédüléssel sújtott le rá, ahogy a kanapé puha párnái közé zuhant, fejét a karfára ejtve. Vihar dúlt bensőjében, tomboló, forró vihar, zuhogó esővel, csillogó, lilás villámokkal, örvénylő, tornádóba forduló széllel, mégis, ahogy a jeges zsibbadás visszahúzódni látszott, soha nem érzett melegség, rezgés és bizsergés járta át. Szinte megvakította  a látvány, ami a szemei előtt pergő filmkockákról nézett vissza rá, újra átélt, újra átérzett mindent, hiába telt el azóta több hosszú, látszólag felesleges és őrjítően unalmas hónap, mindent úgy látott és érzett, mint akkor, ott, talán élesebben érzékelte a szavak, mozdulatok mögött rejtőző üzeneteket, halk, finom rezdüléseket. Óriási felismerés volt, mit a délutáni, látszólagosan teljesen értelmetlen, de mégis jelentős pillanat idézett elő, egyetlen, szemvillanásnyi idő, egyetlen, futó mosoly és pillantás. Igyekezett úrrá lenni a testét átjáró dallamos, lágy remegésen, teljes mértékben eredménytelenül, így inkább engedte, hogy a felismerés ereje sodorja tovább az ismeretlen tengeren, minek része már egy ideje. Megelevenedett előtte minden illat, részlet, kép, a látszólagos, felszínes képeket tökéletesen maguk mögé utasítva. Amint lehunyt szemei előtt ismét élesen, tisztán, valósághűen látta a képet, megérezte, hogy akkor, ott, különleges és egyben egyedi események indultak útjukra, melyek változást, kiteljesedést és fájdalmat hoztak magukkal.

A semmiből rajzolódott ki a férfi, mintha a ködből bújt volna elő, lassan kúszott el a homály lénye elől, melyből akkor, ott csak a szemeit látta meg. Most, ezekben a szédítő, viharos percekben is a szemei ejtették rabul, de tanulva saját hibáiból, tovább figyelt, és engedte, hogy a tejszerű köd, mi oly szorosan öleli a férfit, visszahúzódjon róla, pár rövid percre átadva neki a hihetetlen szemek gazdáját. Minden vonását, egytől egyig, a szimmetria uralta, ereje sugárzó és markáns köpenyként borult vállaira, mégis hihetetlen, de természetes módon egyetlen, lélegzetvételnyi időre felvillant intenzív kék íriszén a gyengédség. Emlékezett rá, hogy beszéltek, de valahogy, ennek, itt, nem volt semmi jelentősége, hisz a szemek ereje a kanapéhoz szorította, íriszén keresztül beszivárgott teste minden sejtjébe, átjárta őket, az ereiben érezte lüktetését, ahogy csillámokban úszó mámort hagyott maga után, amint, szinte teljesen áthangolta lénye rezdüléseit. A felismerések villámcsapások sorozataként érték, ahogy a szemek munkája ráébresztette, milyen változásokat idézett elő az az ártatlannak tűnő, futó találkozás. Felismerte a szemeket, és ezáltal Őt magát is, hisz kezdetek óta azt a hihetetlen mélységű kékséget látta belőle, ami a szemeiben rejtőzött, és épp ezért volt képes így, hónapok múltán is megbabonázni, úgy, hogy egyetlen pillanatra megszűnt létezni, csak a tüdejét mardosó égő érzés emlékeztette rá, ideje lenne visszatérnie.

A vihar elmúlt, ismeretlen, szédítően mély érzéseket hagyva maga után, és a tudattal, hogy bár nagyon feledni akarta, de elveszett akkor, ott, azokban a szemekben, és az a kékség, íriszébe zárva magával vitte őt, ahogy ő is elhozta magával a szédítő kék mélységet, hogy idővel, emlékezzen, miért változott, miért tett mindent úgy, ahogy, és hogy felismerje, a sorsát nem kerülheti el, hiába igyekezett feledni, hiába fedte homály az emlékeit, egyetlen, futó pillanat, miben a férfi újra megjelent, felidézte a titkot, hogy onnantól kezdve minden nap a szívében hordja, érzelmekkel megtöltve a hátralévő, várakozással töltött időt, és valódi, létező gazdát adva a gyöngyként pergő, szívből jövő édes szavaknak.

 

Vélemény, hozzászólás?