Hűvös tavaszi este volt, a Hold ezüstösen ragyogott az éjjeli égbolton, csak néhány aprócska felhő lebegett a szabályos kerek égitest körül, és mindent beborított az éppen nyíló orgona mámorítóan édes illata.
Ült a szőnyegen, előtte kiterítve hevert a finom, orgonalila kelme, amit oly sokáig őrizgetett, várva a megfelelő alkalomra, amikor alkothat belőle valamit, egyedit és megkapót. Az óriási olló borotvaéles, csillogó pengéi némán vágtak a vékony, lilásan fénylő szálak közé, pontosan követve a gondosan megtervezett és felrajzolt vonalakat. Hosszú, dús étcsokoládé tincseit ilyenkor feltűzte, azonban néhány rakoncátlan fürt kiszabadulva hullámosan keretezte arcát, amin most is, mint ilyen alkalmakkor mindig, határtalan boldogság ragyogott. Szerette, ahogy egy darab anyag életre kel, és ragyog a kezei alatt, amikor a fantáziája, hangulata, vágyai, és magából valami apró egyaránt megmutatkozik egy-egy részleten, díszen, vagy furfangos megoldáson. Az a darab, ami éppen azon az orgonaillatban úszó teliholdas éjszakán született, pontosan tükrözte mindazt a kettősséget, ami jellemezte a helyzetet, amiben volt, az érzéseket, amik kitöltötték lényét és testét, és őt magát, a háttérben, nem megbújva, de nem is kiabálva.
Mennyi idő, tervezés, csíkok és simítások, vágások és öltések, bájos és buja vonalak, szemet vonzó, nem hétköznapi részletek, mindez azért, hogy egy másik holdfényes éjszakán az orgonalila alkotás a padlóra hullva fedje fel készítője minden titkát, ahogy nagymacskákhoz méltón kecsesen és mégis erővel telve hever a kanapén, elégedett mosollyal nyugtázva a tényt, hogy ismét bőven megtérült minden, amit befektetett- saját magának ugyanúgy, ahogy az őt szemlélőnek is.
