Az eső szüntelenül, feltartóztathatatlanul esett, lassan mindent ellepett a szürkeség és a végtelen, gomolygó pára, a kövér, gömbölyű cseppek gyors kopogással adták a még ébren lévők tudtára, hogy egy ideig még biztosan nem ér véget az éjjeli monoton ritmusú koncert.
A nagy, ezüstszürke kovácsoltvas ágy, a benne felhalmozott puha, nagyvárost idéző huzatba bújtatott paplan és párna halom különösen hívogató volt, éles ellentétben állt a kinti hideg, esős idővel, épp ezért könnyen engedett a csábításnak, és kusza gondolataival együtt ágyba bújt. A sötétlila, selyem hálóruha ugyan semmit sem melegített fázó testén, ugyanakkor finoman simult világos bőrére, a csipke díszítések, vékony, csillogó pántok kihangsúlyozták nőiességét, amire gondolatai tekervényes indái között csapongva igen nagy szüksége volt. A kérdések, válasz nélküliek épp úgy, mint a költőiek, versenyt futottak, kergették egymást, akár a vad és a vadász, egy rejtekhelyekkel teletűzdelt vadászmezőn. Figyelt és engedett, hallgatott és érzett, mérlegelt és mosolygott, míg a végtelennek tűnő gondolathullám elült, és testén-lényén eluralkodott az ismerős ismeretlen érzés.
Erő és hatalom, figyelem és némaság, láthatatlanság és érzékiség egyetlen egy pontba sűrítve, a mező közepén, a ragadozó és figyelme tárgya között, pontosan félúton, a fegyvernek látszó erő mindkét oldalán, ami, mikor elsül, áldozatul esik és vadászként győzelmet arat, ugyanoda jutva, a megadás édes harmóniájába.
A hideg eső úgy zuhogott, mintha sosem akarna véget érni, mintha a nap sosem bújna elő, szinte semmi sem látszott az ablak párás, szürke üvegen át, hideg is volt, azonban az éppen nyílni készülő virágokat semmi sem tartóztathatta fel, ők élénk színű szirmukat bontották, mintha semmitől sem kellene tartaniuk, a rájuk vadászóktól végképp nem.
