Hideg, ködös, késő őszi éjjel volt, a dér milliónyi gyémántként ragyogott a fagyos talajon, a levegőben valami különleges, egyedi és megfoghatatlan vibrált, mintha valami készülődne. A hold ezüstös fénye szinte túlvilági feketeségbe borította a fákat, olyan látványt nyújtott, ami bárkit megbabonázna, de egy lélek sem volt ott, egészen addig a pillanatig…..A férfi a ködből vált ki, hosszú, erős lábaival határozottan lépett ki a vattaszerű, őt ölelő köd hömpölygő karjaiból, úgy haladt a fagyos avarral borított, illatos talajon, mintha semmi sem állíthatná meg. Az éjjel sötétje puhán és óvon ölelte, akárcsak egy könnyű köpeny, az ezüstösen ragyogó újhold finom, éteri fénybe vonta arcát. Markáns, érett vonásai sármossá tették, arcélén a rövid szőrszálak az ezüst és fekete tökéletes harmóniájában játszottak. Mégsem lehetett sejteni korát, teste erős és ruganyos volt, széles hátával eltakarta az út maga mögött hagyott részét, olyan volt, mint egy feltartóztathatatlan erő, aki vendégségbe érkezett ide, azon a misztikus éjszakán, minden bizonnyal komoly céllal, amit csak ő maga ismerhet. Határozott, ugyanakkor megfontolt léptekkel haladt az úton, mélykéken ragyogó szemeiben végtelen elszántság, hatalom, hit és tettrekészség csillogott.Hosszú, véget nem érő útjai során senki sem tudhatta, ki is ő pontosan, magányos típus volt, hallgatag, bölcsessége, tudása, kisugárzása révén másabb, mint a többiek. Céltudatos és rendíthetetlen, aki mély titkokat őrzött, titkokat, miket senkinek sem árult el, mosolya ugyanakkor magában hordozta azt a varázslatot, amiből azon avatott szemek számára, akik ismerik a történetet, egyértelműen kivehető, hogy ki is ő, és honnan jött. Megbanonázott bárkit, gondolatai könnyűszerrel fonódtak mások kusza vágyai közé, hallotta, érezte minden rezdülésüket, így kúszott lénye bárki bőre alá, észre sem vették, és már ő irányított. Mégis, mindezek ellenére, elégedetlen volt, nem lelte a lelket, a lágyságot, szépséget, mit oly nagyon vágyott. Éjjelente a világot járta, némán tette, mit tennie kellett, feladatok, próbák százait, melyeket a sors rá bízott.A végtelen hosszú, küzdelmes úton haladva, fejlődve, éjjelente némán, mégis oly sokat sejtetően állt a szikla mellett,mintha várna valakire, és azon az újholdat hozó éjjellen, amikor a köd új teremtményt készült a világra küldeni, a csillagos eget kémlelte várakozástól ragyogó kék szemeivel, tudása, ereje, birtokában már pontosan tudta, mi készül, hisz különleges volt, az egyetlen, aki ezen a világon igazán érezte, értette a mesét. Ő volt az első, akit a köd a világra küldött, Őt születése előtt úgy hívták: Erő.
