Március volt, a fák rózsaszín, fehér és meggyszín virágok százaival díszítették fel magukat…
Tavasz volt, kora tavasz, és mégis havazott, apró, fehéres-fagyosszürke fátyolként lepte be a színes virágokat a váratlan, tavaszi hó….
Március volt, és teljesen új időszámítás kezdődött….
Távol, hihetetlenül távol, és mégis oly közel, az ablaknál állva, vagy a kanapén puha, szürke plédbe burkolva is távol, és mégis, oly hihetetlenül mély és közeli összhangban kereste a férfi a nyugalmat, a puha, gyengédséget adó lágy, édes szavakat, a mosolyt, ami napsugaras melegséget ad a haja színével tökéletes harmóniában lévő fagyos márciusban.
Tavaszi nap volt, közeli, eddiginél jóval közelibb, és végre meglátta, megérezte a női puhaság, gyengédség tengerkék tavának kristálytiszta vizében azt a csillogó, lapos kavicsot, a higgadt, alázatos bölcsességet, ami eddig is ott ragyogott a cicás ívű, időnként szemérmesen lesütött kék szemekben, diszkréten bár, de ott csillogott; csakis avatott szemek számára. Azon a tavaszi délutánon megváltozott a világ, a bájos mosoly és csilingelő szavak oly nagyon vágyott, komoly és halk mondatokká váltak, amik úgy oltották a férfi szomjúságát, mint sivatagi vándor kínját a hűvös víz több órás túrája után. Más lett minden, már nem kereste korlátlanságát, szabadságát, semmi másra nem vágyott, csak hogy ereje és védelme páncéljába burkolja, hosszú, izmos karjai közé vonja a nőt, hogy megvédje mindentől, mint igaz gyöngyöt a kagyló.
Március volt, kora este, fagyos szél fújt, a város két távoli, nagyon távoli pontján, egymástól távol ültek az autóban, a kanapén, és minden egyes sejtjüket átjárta a tökéletes harmónia, a másik illata forrósággal töltötte fel lényüket, és mereven nézték a piros lámpát, az óra piros számait, ami megállásra, távolságra késztette őket. Vészjósló volt, a piros szinte kiabált, és a férfi épp a tilosba készült behajtani, határozottan és ellentmondást nem tűrően.
Tavasz volt, kora tavasz, minden eddiginél távolibb, és üzenetet vitt a hideg szél, a felismert, elismert, édes és fájdalmas érzelmek, kibontakozó szerelem szonettjét, ami aranyos fényű tűzijátékot varázsolt az egymást szomjazó, hiányoló szemekre; a tejcsokira épp úgy, mint a búzavirágkékre.
Mert a távolság, ha pusztán fizikai, a lelkeket közelebb hozza.
