Hideg, szomorkás januári nap volt, az egész város a szürke milliónyi árnyalatában játszott, az aszfalt jeges szürkéjétől kezdve a felhőkarcolók acélos kékesszürkéjén át az ég havas esőt ígérő opálos puha szürkéjéig. Még a városban ólmos lassúsággal araszoló autók is szürkének tűntek, a taxik egyensárga színe sem tűnt olyan élénknek, olyannyira, hogy ha nem szól ki belőle a sofőr, észre sem veszi, hogy ott áll előtte az egyik sárga autó, amit ő maga hívott, hogy kivigye a reptérre. Hosszú ujjaival a börőndje után nyúlt, de szinte ugyanabban a pillanatban a sofőr is odaért, és egyetlen határozott mozdulattal betette a csomagatartóba a fekete, elegáns csomagot, és visszaült a volán mögé, hogy beálljon a reptérre indulók hosszan kígyózó sorába. A férfi hátul ült, a jobb oldalon, szótlanul meredt a városra, acélosan csillogó kék szemeivel látszólag az épületeket figyelte, markáns, hosszúkás arcát olyan közel tartotta az ablakhoz, hogy az üvegről, mint egy tükörről, visszanézett rá a saját mása, még apró, alig látható szeplői is tökéletesen kivehetőek voltak, azonban erről ő tudomást sem vett; hiába nézte a várost, látni semmit sem látott belőle.
A szálloda elegánsan, majdhogynem hivalkodóan tornyosult a környező épületek fölé, és a férfi a legfelső emeleten, az egyik szoba egyik ablakában állt, és onnan nézett le a városra. Kedd volt, és ő távol volt vágya édesen puha, csillámporos tárgyától, a nőtől, akit szíve mélyén, ott a szürke kőbarlangban őriz már évek óta. Távol volt, és mégis közel, az üzenetváltásaik, és azok mögöttes tartalma felkorbácsolták vágyait, a mindent körülfonó, erős és határozott birtoklási szándékát és eddig a precíz, mindent rögzítő és kiszámító tudata mélyén szunnyadó kreativitását, ami ihletet adott az úthoz, amire készült. Mosolygva állt ott az ablakban, a várost nézte maga alatt, ereje egyre csak nőtt, eddig tagadott vágyai óriássá tették amúgy is magas, erős termetét, a fekete zakó elegánsan simult széles, izmos vállaira, és egyenes, deltás hátára, amit ezidáig, a korábbi elfojtások terhe alatt enyhén görbén tartott. Eleredt az eső, és az órási bőr fotelhoz ment, italt töltött, és a stílusos, metszett kristálypohár felett is mosolygott, az apró asztalon lévő fekete papírtáskára nézett, egyetlen, határozott mozdulattal oldalra döntötte, és a tartalmáért nyúlt.
Hosszú, erős, fehér ujjai között karcsú, selymes kígyóként kúszott a tengerkék, áttetsző kendő, kéksége irreálisan élénken ragyogott a monoton, szürkés szállodai szobában, és a férfi csak játszott vele, az ujjai között húzta oda és vissza, jobbra és balra, pont úgy, ahogy a nő, a kék íriszén egyre inkább vibráló vággyal játszotta vele a tagadás-édesgetés, hivogatás és ellökés édes, mégis, éppoly veszélyes játékát. A csuklója köré tekerte a tengerkék selymet, pont úgy, ahogy a nőt tervezte a kezei, és ereje alá hajlítnai, és tovább nézegette a fekete papírtáska tartalmát. A fémes, talán már duókróm csillogó bilincset, ami úgy szikrázott a hangulatos, délutáni szobában, mint a múlt héten vele szemben ülő nő körmein a hologram-csillámos olajzöld, barnában és feketében is játszó körömlakk, a bilincs, ami csak fakó másolata lehet a kettőjüket összekötő láncnak. A karcsú, feketén csillógó lakkbőrt, néhány apró, csillogó kővel, az elején egy pici, diszkrét, ezüst medállal, a birtoklása jövőbeni jelét, az odaadás, és eleve elrendelt férfi-női szerepek zálogát; vágyainak, érzelmeinek, buja, érzéki birtoklásának új kincseit, melyeket ott, a nőtől távol szerzett be, és melyeket, hazatérve, addig őriz majd, míg kapcsolatuk ki nem teljesedik.
Ült a magas férfi a taxiban, vállait enyhén a mellkasa felé húzva, mintha súlyos terhet cipelne, és némán várta, hogy kiérjen a reptérre, ahol most is, mint mindig, várakoznia kell, és most is, ahogy mindig, bemegy majd a női parfümök közé, és keresi azt az egyet, azt a csillogó üveget, ami pontosan olyan, mint az, amit az ő édes csillámporosa viselt, ha találkoztak, abban a biztos tudatban, hogy soha nem fogja megtalálni. Azt is tudta, hogy hazatér ma is, mint mindig, és éjjel, ma is, mint mindig, ugyanabban az idősávban felébred, otthagyja az ágyat, a kanapéra fekszik, és rá gondol, a hosszú karamelles-barnás-szőke, újra közel derékig omló hajkoronára, arra a hihetelen homokóra alakra, a csillogó, karcsú cipősarkakra, és a tengerkék, odaadást sejtető szemekre, melyek pontosan olyan színűek, mint a selyem, ami a csillogó, fekete apró papírtáska mélyén várja minden nap, hogy éjjel az ujjai között tartsa, és játszon vele, úgy ahogy más soha nem tudna. Azt nem tudta, csak érezte, hogy ugyanabban az éjjeli órában, a nő is ébren van, és csak halk sóhajai árulják el, hogy emlékszik a halvány szeplők játékos íve felett ragyogó acélos kék szemekre, a gazdájukra, az erős, kibontakozó birtoklásra, mely meghatározta őket egész életükre.
Volt egy életük, kibontakozóban….és a napokban van a születésnapja, amikor a papírtáska minden egyes tagja újra a kezei közé kerül majd, és ő újra arra gondol, hogy lesz még életük, mely kibontakozik.
