A lány ült az ablak mellett, és az őszi napsütést csodálta, a fény aranyos játékát a sárga, piros, barna milliónyi árnyalatában játszó falevelek között, és mosolygott, először az őszi színpompás délutánra, majd a tejeskávéjára, végül ismét a kinti világra. Mosolygott, és az a mosoly önfeledt és kacér volt, hisz oly hosszú idő után végre kijutott gondolatainak, érzéseinek labirintusából, és akárhányszor előröl kezdte, mindig ugyanoda jutott.
Az utcán emberek százai siettek valahova, mindenki máshova, mégis, mind monoton, gyors tempóban haladt, senki nem vette észre a köztük aranyos fényű ruhában álló csodát, a színek, illatok játékának gazdáját, az őszt. Ő sem figyelt különösebben rájuk, hisz létezése nem igényelt közönséget, mégis, mindezek ellenére szerette, ha valaki örömét látta benne. Csak játszott az ősz az utcákon, azon a délutánon is, és észrevette a lányt, ahogy mosolygott, ahogy ráemelte kék szemeit, amikben visszatükrözödtek a ruhájának aranyos árnyalatai, és ő visszamosolygott rá, mielőtt tovább haladt volna, hisz az ősz tudta, miért vette őt észre a lány, miért mosolygott; a játékon, a természetén, hogy nélküle kiveszne a világból a szín és az illat, mégis, nem uralja túl gazdáját, az őszt, hisz komolyságát, rideg, fagyos vonásait is engedi érvényesülni.
Elmúlt a délután, ez is, ahogy a többi is, és a lány egyik este gyertyát gyújtott, elkészítette a kedvenc fűszerét, karcsú betűivel felcímkézte, leheletnyivel ízesítette a forró, habos karamellás tejet, és ismét mosolygott…mosolygott, míg magára öltötte az ősz egyik színét, a bordót, illatát, ami buja, édes, karamellás felhőbe vonta, és a játékra gondolt, a mögötte megbújó munkára és tartalomra.
Október volt, és a lány elindult; vitte magával a színek, illatok játékát, fogta kezét az ősz, minden titkával kísérte az úton, és a Mester így szerette meg őket, együtt;
A lányt, a játékot, a fűszert…..és az őszt, magát.
