Várlak, mindig várlak és Te közeledsz, hisz érzem. Időnként közelebb vagy, mint amit egyszerű gondolatokkal ki tudnánk fejezni, és mégis távol, hisz itt így hívjuk ezt, az édes kettősséget, végtelen játékos táncunkat, ami hol a nappalban, hol az éjszakában zajlik csendben, harmóniában, és mégis, egyre intenzívebben, egyre gyakrabban. Lehet, a legsötétebb éjszakán kell megtalálnod, akkor, amikor csak a sötét ölel és kísér téged, füledben és lelkedben a lágy, sejtelmes dallamokkal, talán halk, érzelmes szavaimmal, hisz meghallod őket, odabent mélyen magadban, és szereted azt az édes suttogást, ami tisztán, csakis neked szól. Csak lépkedsz, a szemeid nem láthatnak, érezned kell merre menj, és Te megbízol magadban, hisz már erős vagy, tudod, bármi megcsalhat téged, tévútra vezethet, de a legbelsőbb hangod sosem. Követed őt, hisz emlékszel, Te is emlékszel arra az erdőre, ahol vártalak, tudva, nem sok idő és itt leszel, arra az erdőre, ahol nem volt fény, csak mentünk egy irányba, egymás irányába, ahol a találkozásunk pillanatában felvillanó lilás fények a szemünkben fellobbanó érzelem és hazatalálás által keltek életre. Onnantól kezdve nem volt több csillagtalan éjjel, hisz egységünk öröme mintákat festett a bársonyos égboltra, játékunk révén virágok nyíltak az éjjelben, ahogy az engem uszályként követő bíbor ruhám követted a fák labirintusa között. Most is kövesd a hangod, a hangom, hisz még sötét van, de bizalmunk ott él benned, kövesd hát az érzéseid, születhessenek új csillagok, nyíljanak ki újra a virágok, hisz úgy lesz szép a világ.
