Eljött az idő, sűrű, sötét, jeges viharként kúszott feje fölé a perc, mi végleg elhozta a rettegett valóságot, a megmásíthatatlan, feloldhatatlan ítéletet.
Azt a pillanatot, mikor hófehér bőre oly éterien fakónak látszott, mikor kék szemei hatalmasra nyitva egyre csak ejtették a maguk bús, halk gyászdallamának ritmusára óriási könnycseppjeit, mik üveggolyókként gurultak le arcán, énekük utolsó hangjával zuhanva kulcscsontjaira. Azt a percet, mikor piros ajkai nem szóltak többet, mikor elhallgatott benne, ott legbelül, a zene, mikor nem született dobogó szívében több édes szó, mikor ott, ahol volt, halk roppanással megszakadt benne a szív. Megállt, nem indult tovább….és ő örökre ott maradt, erdő mélyén, barlang sötétjében, egy jégpáncélba zárt édes álom, egy semmivé lett csendes szerelmi vallomás.
