Csak nézte a szürkeséget, az ablak üvegén legördülő cseppeket, ahogy mintát rajzolnak a felületre, míg az újabb jövevény el nem mossa a bonyolult vonalakat. Van valami monoton szépség ebben a szürkés esőben, de hogy pontosan mi, nem tudta meghatározni. Talán a cseppek természetessége….
Csak a gondolatok kergették egymást. Mindig mindent határozott rendben akart véghezvinni, úgy, ahogy a gyöngyöket fűzi egymás után. Gyakran érzett diszharmóniát az egymást követő apró kis gyöngyök színei, formái között, a mű sem igazán tetszett, de ha már ennyit megcsinált, nem adja itt fel. Talán ebből az egyhangú, szomorkás igyekezetből sosem zökkent volna ki, ha az a halvány kis napsugár nem simogatta volna meg. Óvatosan, finoman ért a kezeihez, a bennük lévő gyöngyökhöz; és azok először mutatták meg csillogó szépségüket. Nem volt értelme további sorba kényszeríteni őket, hisz ragyogásuk épp elég különlegessé tette őket. Engedte, hogy a határozott, de mégis gyengéd kezek elengedjék a fonalat, hogy minden kényszerből létrehozott minta megszűnjön. Megmutatták önálló szépségüket, azt, hogy újabb darabokkal még különlegesebbé tehető a gyűjtemény. A meglepettségtől, a csillogástól tágra nyílt szemekkel nézett fel rá….rá, aki a napsugarak melegségével simította végig. Olyan értően és finoman nyúlt hozzá, mint szabó a hűvös, sötét bársonyhoz, hogy ő puhán, és melegen simuljon a kezéhez, jelezve, bármi is készül belőle, boldogan fogadja. Nem számított többet a kényszeres sorba rendezés, a mintaalkotás, már ő volt az anyag, amit formáltak, építettek azzal a napsugaras melegséggel gondos kezek. A gyöngyök csak arra vártak, hogy méltó helyüket leljék a puha bársonyon, immáron tökéletes harmóniát alkotva.
Olyan természetességgel alakította Ő a bársonyos puhaságú anyagát, ahogy a napfény felváltotta az esőt azon a délutánon.
