Olyan nagyon sok, szinte felfoghatatlan mennyiségű kettősség van a világon, mik pillanatnyi megállásra, gondolkodásra ösztönöznek, hol mosolyt csalva az arcunkra, hol a könnyek csillogását megidézve szemeinkben. Mind ismerjük a fekete és fehér ellentétes szépségét, a sötét színek decens, időnként szigorú látványát, vagy az élénk színekben megbújó játékosságot, szabadságot. Életünk folyamán számtalanszor szembesülünk a nappalok és éjjelek örök körforgásával, az előbbi fényével, ragyogásával, zajaival, és az utóbbi bársonyos puhaságú sötétjével, halk, dallamos neszeivel, a Nap és a Hold oly különböző, de mégis hasonló szépségével. Ismerjük a mélységet és magasságot, mit világunk tartogat számunkra, a hegyek végtelen magaslatát, a tiszta, éles látványt, mit megküzdve hihetetlen akadályaival, meghódítva őt, élvezhetünk csúcsairól, a tengerek mélységét, mi ámulatba ejt, félelemmel eltöltve a belepillantót, de mégis, kíváncsiságot, felfedezési vágyat ébresztve. Ha egy pillanatra megállunk, mélyebben figyelve, hallgatva a csendet, észrevesszük, hogy valójában sosem volt kettősség, hisz minden, mit ellentétesnek hittünk, valahol, valamilyen formában, néha csak nagyon apró, szinte észrevehetetlen jelet hagyva, de keresi a másik társaságát, létrehozva egy egységet, mi mindkettőjük szépségét, különlegességét magában foglalja, megalkotva egy gyönyörű, új valóságot. Láthatjuk, ahogy a hajnal rózsás pírt csókol a bársonyosan sötét éjjeli égbolt aljára, vagy amint a lenyugvó nap aranyosan pirosas tüzes sávjával simítja az érkező éjjelt, búcsúja nyomán színes fényjátékkal megfestve a hegyeket, megmutatva egységük éterien szép valóját. Hiába vagyunk mind egészek, önmagunkban különlegesek és egyediek, valahol létezik valaki, kit talán első pillanatban ellentétünknek gondolnánk, de mégis, oly sok hasonlóságot mutat velünk, akivel mindig, minden nehéz, küzdelmes úton vagy könnyed, édes játékon át egymást keressük, hogy őt meglelve létrehozzuk saját, lemásolhatatlan és megmásíthatatlan egységünket, megismerve vele a szárnyalással egybekötött zuhanást, vagy a szabadságot, mi a bárhova elérő, part nélküli tengerek érzetét kelti. Pontosan ezért várlak, bárhonnan is érkezzél, bármit is hozva magaddal, hisz létünk így lesz teljes, így válunk kettőből eggyé.
