Szereti. Úgy, ahogy senkit ezelőtt, és ezután sem már, soha többet. Idegen érzés, ami minden nap minden órájában, percében átjárta, vele volt, de mégis, olyan szívmelengetően ismerős. Nincs kétely, félelem, rejtőzködés, álcázás, színjáték; csak a meztelen, teljes valója. Biztosan tudta, érezte, ezt az érzést távolról kapta valakitől, akit régen nagyon szeretett, talán még most nem is ismeri; úgy kapta, mint egy apró, csillogó drágakövet, ami akkor még csak piciny kezeit nehezítette. Ez a drágakő, a gyöngyeivel, fényével mindig vele volt, akár a boldogság tovatűnő perceit élte meg, akár a magány, elhagyatottság vagy fájdalom jeges szilánkjai járták át apró lényét. Mégis, mindig tartotta, fogta apró ujjai között, ott rejtegette, hogy bármikor, bármelyik irányból érkező egyetlennek, akit mindig várt és vár, bár nem tudhatta, merről érkezik majd, egyáltalán azt sem, pontosan hogy is fog megjelenni, de odaadja….talán inkább átnyújtja, hogy ragyogásával felmelegítse az érkező hosszú, harcokkal övezett útján megfáradt lelkét, és a kezeik érintkezése nyomán fénye felerősödve visszafele is táplálja apró lényét, megmutatva ereje teljességét. Tudta, attól a pillanattól kezdve, hogy megkapta ezt a csodaszép, szivárványszínekben játszó tüneményt, a gazdája egyszer rátalál, kiteljesítve ragyogását, pontosan tudta, megismeri majd a mindent felülíró mélységet , szabadságot, összetartozást. Érezte a lelke, szíve legmélyén, ahol a leginkább féltett kincseit őrizte, hogy szereti. Ezzel a titkos, mégis oly tündöklő ragyogással járta útját nap nap után, abban a tudatban, hogy ennek így kell lennie, bármilyen idegen is ez időnként ettől a világtól.
