…….
Forró, illatos nyári délután volt, a nap vakító ragyogással uralta a halványkék, tükörsima eget, a város szinte lüktetett az élettől, vidám, csilingelő kacagások vegyültek erővel telt mély, férfiasan halk mondatokkal, aznap a külső szemlélő tényleg elhihette, hogy a mosoly mindenkié, és végtelenül ragyoghat bárkire, aki csak az útjába esik. A kerthelységből csodás kilátás nyílt a város szélén végigfutó hegyek csipkés – fodros gerincére, különösen a hátsó asztaloktól, amik közül az egyiknél két nő ült, hosszú hajukon pajkosan játszott a napfény, és olykor megcsillant szabályos, fehér fogaikon, amikor mosolyra szaladt cseresznyepiros ajkuk. Beszélgettek, látszólag semmiségekről, azonban ha hosszabb ideig figyelte valaki őket, egészen más rajzolódott ki szemei előtt.
-Honnan ismered fel? – kérdezte a fiatalabb, és hatalmas, őzikebarna szemeivel kíváncsian fürkészte a vele szemben ülőt.
-Jó kérdés. – Mosolyodott el a másik, és egy pillanatra oldalra nézett, talán, hogy a hegyeken megpihentetve égszínkék szemeit összeszedje a gondolatait. – Érzem, a szavaiból, ahogy egymás után illeszti őket, abból, ahogy a sorok között halványan felsejlik a gondolkodása, a határozottságból, ami sugárzik a tekintetéből. De leginkább, és ez ellentmond az eddig felsoroltaknak, a csendből.
– A csendből?
– Igen, abból.
– De mégis hogy? – a fiatalabb előre dőlt a széken, szépséges, óarany fényű szemei még nagyobbra nyíltak. – A csend, az semmi, nem? – és izgatottan várta a választ.
Az asztalon, előttük, a poharak között, és a fémes fényű kelmét rejtő papírtáska mellett feküdt egy kisebb dobozka, a fiatalabb kedves ajándéka, tele a szivárvány minden színében pompázó gyöngyökkel, kagylókkal, csillogó kövekkel, amit azért hozott el a találkozóra, mert tudta, hogy beszélgető partnere keze által minden apró darab megtalálja méltó helyét, ahol teljes fényében ragyoghatnak majd. Mielőtt válaszolt volna, felnyitotta a dobozt, és gyöngyházfényű körmeivel végigsimított a kincseken. – Dehogy…….A csend csak lehetőséget ad. Enged figyelni. Lehetővé teszi, hogy halld, amit a szavak keltette zajban sosem hallhatnál meg, magadban épp úgy, mint a másikban.
– A csend nem nyomasztó?
– Először az, talán még ijesztő is. De később, amikor megérted és megérzed a tökéletes egyensúlyt a szavak és a csend között, biztonságban fogod magad érezni. Mint a gyakorlatok közti szünetben, megpihensz, és figyelsz, passzív vagy, és mégis, aktívabb, mint addig, mert a csendben fejlődsz és teljesedsz ki. A csendben meghallod a dallamot, amit csak avatott fül hallhat, és amitől táncra perdül a lelked. Ha nincs csend, ez sosem történik meg.- Nem félsz ilyenkor?
– Nem. – Ujjai között a színes, apró gyöngyök prizmaként szórták a napfényt, ragyogó csíkokat festve az asztallapra. – Neked sem kell. A csend csak egy fázis, amit újra szavak követnek. Ne félj tőle, bízz benne. Mélyre merülni csak így lehet, és a felszínre térés pillanatában megérted, mi volt az értelme.
– Mi lesz utána?
– Valami új. Egészen különleges…. – szétnyitotta ujjait és a kezében maradt apró, csillogó köveket óvatosan a papírtáskából kilógó különleges kelmére szórta. A kincsek szétgurultak, látszólag össze-vissza, azonban amint mind megtalálta a helyét, egy egészen különleges látvány tárult a szemük elé, az ezüst – fémes ragyogású szálak, mint szelíd sorvezetők, kiemelték és fokozták az apró kövek csillogását, megmutatva ezzel a néma alkotás és elmélyülés szelíd, és mégis mindennél erősebb báját.
Még egy ideig üldögéltek, vidáman csacsogtak tervekről, színekről, édes semmiségekről, majd miután különváltak, mindketten biztosak lehettek benne, hogy pontosan ott és úgy vannak, ahol és ahogy lenniük kell……..
