…………
Vannak helyek, amik arra emlékeztetnek, hogy semmi sem egyértelmű, hogy az idő épp úgy rohanhat, ahogy meg is állhat, még a légzés monoton ritmusát is megállítva.
Helyek, ahol a most, a volt, a talán, a lesz nem különálló valóságok, sokkal inkább összemosódva, olykor összesimulva, máskor összecsapva együtt léteznek, és még ha hátat is fordítanak egymásnak, valahol akkor is mindig összeérnek.
Pontosan ilyen hely volt az is, ahol épp állt, alatta a szürke, komor és hideg beton, felette acélkék felhők, kétoldalt kerítések és csupasz, élettelennek tűnő fák, előtte és mögötte, maga a hullámzó, hol meredek, hol egyenes út, amin még egy pillanattal azelőtt is haladt, míg valami meg nem állította. Valami, ami az egyenetlen, jeges burkolathoz bilincselte csillogó, hegyes tűsarkait, és arra késztette, hogy élénk magenta kabátja övébe kapaszkodva saját magának is elismerje azt, amit már oly régóta sejtett.
Ha eldöntötte, hogy elindul, semmi sem állíthatta meg, nem is nézett vissza az útra, amit már megtett, legyen az bármilyen nehéz vagy hosszú, ugyanakkor mindig érezte, lénye legmélyén biztosan, hogy valami követi, együtt hullámzik lépteivel, akár egy uszály, és lágyan burkolja karjaiba, mint egy finom kelméből szőtt köpeny. Súlytalan követő, ami meghatároz, néma iránymutató, ami nem dönt. Tudta, hogy ott van, mégsem igyekezett kideríteni mibenlétét, egészen addig a pillanatig, amikor már minden készen állt arra, hogy megmutassa valódi arcát, amikor a csendes követőből társ lett, amikor a múlt nem démon többé, hanem tény, amikor a tudás és tapasztalat nem nehéz, sokkal inkább szárnyakat ad, akkor mosolyogva vette tudomásul azt, amit már úgyis tudott.
Akkor, amikor a Volt kézen fogja a Van-t, és bemutatja a Lesz-nek, akkor valami olyan történik, amitől mind tudják, kik ők és honnan hova tartanak, ahogy azt is, ha a pillanat elmúlik, a Volt-ak tábora ugyan gyarapszik, de mégis minden Lesz látni fogja őket a Van szemén át, ott, lent, a lélek legmélyén.
