Az időzítés tökéletes volt, profizmusról árulkodott minden apró részlet, így az is, hogy az éj bársonyos sötétje pontosan akkor kezdte kiszorítani a horizontról az alkony bíbor narancsát, amikor megálltak egymással szemben, és olyan forrón vibrált köztük a levegő, hogy még a hideg, csúszós macskakövek is képesek lettek volna lángra kapni. A férfi átfogta a nő derekát, felvezette a teraszra, az asztalhoz, kihúzta a széket, és leültette, majd szemben vele ő is helyet foglalt. A gyertya még mindig égett, sárgás- aranyosan táncolt a fénye az öblös, csillogó borospoharakon, amikbe a férfi kérdés nélkül töltött, finoman sejtetve ezzel néhány fontos apróságot magáról. Az egyiket a nő kezébe adta, és erőt sugárzó, mély hangján megszólalt.
– Örülök, hogy elfogadtad a meghívásom. Úgy sejtem, igencsak megleptelek vele.
-Valóban, jól sejted. De, mint látod….
-Igen, látom, rendkívül finom és kreatív megoldást választottál, a feladott rejtvény természetesen nem okozhatott számodra fejtörést. Lenyűgöző vagy. – A nő telt, bíborvörös ajkai szélén mosoly bujkált, a férfi teljes mértékben tisztában volt vele, miért: biztonságban érezte magát. Azóta, hogy azon a szürkének induló napon megjelent nála, látta, hogy riadttá teszi, a tudása, tapasztalata, hatalma, és persze a szakmai hírneve révén sok múlhatott a döntésein. Elég idős volt már ahhoz, hogy tudja, milyen fontos a biztonság, a bizalom, mint minden kezdete és alapköve, épp ezért gondosan felépített stratégiájának első mérföldkövéhez érkezvén meg kellett bizonyosodnia a sziklaszilárdságú biztonság meglétéről. Az, hogy ott ült vele szemben, mosolygott és ivott a pohárból, amit ő töltött meg, mindenképp jó jel volt, és árulkodóbb, mint azt bármelyikük is gondolta volna. Ahogyan az sem kerülte el a figyelmét, hogy amennyiben jól időzített, elég határozott és gyengéd egyszerre, arra sem érzékeny, ha belé fojtja a szót. Erről még a legelső találkozásuk végén, akaratlanul is meggyőződhetett, amikor már épp kikísérni készült, de a nő váratlanul visszafordult, mivel a mappáját, amiben a jegyzetei voltak, az asztalon felejtette. A lendülettől, ahogy a karcsú cipősarkain megperdült, pontosan és egyenesen az őt igen szorosan követő férfi égszínkék ingbe bújtatott mellkasának ütközött, és kislányosan vékony hangon zavart bocsánatkérésbe kezdett, igen, akkor fojtotta először bele a szót. A nő alacsonyabb volt nála, nem sokkal, épp kényelmesen, de úgy nézett fel rá, tágra nyílt, babakék szemeivel, hogy megjelent előtte egy jelenet, amiben már a sarkain ül előtte, és édesen, zokszó nélkül fogadja ajkai közé az elnémítás hús -vér mesterét.
A tradicionális szerepek, értékek híve volt, ő rendelt, intézett mindent, partnere csak akkor szólt, ha kérdezte, a kívülállók számára épp oly idegen és távoli volt a viselkedésük, mint amennyire az lett volna, amit tenni készültek egymással és magukkal, ha láthatták volna. Vagy hallhatták volna, amire természetesen még a fogadó alkalmazottainak sem nyílt lehetőségük, köszönhetően a mesterien megkomponált tervnek.
A szobából festői szépségű kilátás nyílt a hegyekre, aznap éjjel a hold ezüstösen ragyogott jónéhány csillag társaságában a bársonyos égbolton, minden csendes és nyugodt volt, olyannyira, hogy a városi zajhoz szokott fülnek idő kellett, mire megszokta. Ők azonban mit sem törődtek a panorámával, a nyugalommal, hisz a vágyak, érzések kirakósa már jó ideje lekötötte mindkettejüket. Ahogy beléptek a sötét, hangulatos szobába, kimondatlanul is egy másik világba érkeztek, és a férfi, amint becsukta maga mögött az ajtót, elővette a zakója belső zsebében addig rejtve tartott széles, nem túl hosszú fekete csipkeszalagot, amilyennel először a nő blúzának ujján találkozott, másodszor pedig a ruhájának elképesztően rafinált nyakmegoldásán, és amiért ő maga ment be egy üzletbe. A bársonyos, vastag, díszes csipkét lassan végighúzta hosszú ujjai között, egyetlen lépéssel a nőhöz ment, az álla alá nyúlt, és egy igen megtévesztő óvatos mozdulattal csókot lehelt az ajkaira, átjárót nyitva ezzel két világ között.
