Unalmas, szürke napnak indult, azután az apró, ám bosszantó mozzanat után, hogy a reggeli sűrű, forró espressoja a halvány galambszürke ingjére ömlött, köszönhetően a kialvatlanság okozta figyelmetlenségének, és idő hiányában igazán meg sem nézte, mire cseréli, így fordulhatott elő, hogy egy nagyon nem kedvelt égszínkék darab lett kísérője azon a napon- nem is sejtette, milyen sokat számít majd ez az apró kis baleset a következő órák során.
A kolléga pislogni is elfelejtett, ahogy a decens, fekete egyberuhát viselő nő mosolyogva elindult a szobája felé, a kelmén függőlegesen végigfutó vékony ezüst csíkok szemkápráztatóan hangsúlyozták kerek csípőjét és derekát, hosszú haja selymesen csillogó fátyolként omlott le a hátán. Az ajtóhoz érve egyetlen pillanatra megállt, mély levegőt vett, és a bent ülő férfi szigorú szemébe nézett, aki hosszú ujjaival intett, hogy menjen be. Lenyomta a kilincset, és eleget tett a férfi invitálásának.
Már a bemutatkozás sem volt hétköznapi, a nő határozott hangon szólalt meg, kézfogása is magabiztos nőről árulkodott, ugyanakkor szemeiben egy riadt kiscica bújkált, akit ugyan csak egyetlen pillanatra, de maga előtt látott a férfi, két copfba font hajjal, nyakában egy apró kövekkel díszített bőr pánttal, a fotel előtti szőrmén heverni. Nem tévedett, néhány apró, ám jelentős részlettől eltekintve, de ezt akkor még nem tudhatta, csak annyit érzett, hogy valami fura érzés kúszik fel a tarkóján és le a gerince mentén, lassan, óvatosan, de határozottan. Hellyel kínálta, megkerülte az asztalt, és leült.
Észre sem vette, mennyi idő telt el, odakint már sűrűsödött a forgalom, alakult a délutáni dugó, még a magyarázatok és kérdések kifogyhatatlan tárházát felsorakoztató lavinától sem merült ki, az, aki elhaladt a szoba előtt, csak annyit látott, hogy a szigorú, sokat követelő férfi olykor felnevet, acélos szemei ragyognak, és a vele szemben ülő hajkorona bájos tulajdonosa csicseregve, minden erőlködés nélkül vonja be a terveibe azt, aki jó ideje nem mutatott semmiféle nyitottságot senki és semmi felé.
Az az este más volt, állt a zuhany alatt, őszes haját kisimitotta a homlokából, és engedte, hogy a kellemesen meleg vízcseppek arcára hulljanak, majd finoman, de feltartóztathatatlanul tovább gördüljenek a nyakára, vállaira, hasára, ágyékára, nyomukban bizsergő, villámló érzést hagyva, amitől érezte, a teste felébred és sejtjei ujjongva üdvözlik a forró, lüktető, életét adó vért, a vágyat, ami felébreszti benne azt, amit oly sok éve aludni kényszerített. Hosszú, erős ujjaival követte a vér útját, mintegy meggyőződve arról, hogy valóban élő a vágy és égető szomja csillapítható, ott és akkor úgy, ahogy. Szüksége volt rá, hogy érezze, mire képes, és mivé válhat.
Azt nem tudhatta, hogy míg ő a zuhany alatt állt, a nő a kádban feküdt, a terven gondolkozott, és azon, hogy miként akadhat éppen ott ilyen zűrzavarra, ahol együttműködést keresett, és hogyan történhetett az meg, hogy egy férfi, aki riadttá teszi az első pillanattól kezdve, úgy néz rá az égszínkék ingjével tökéletes harmóniában ragyogó acélos szemeivel, hogy biztonságban érezze magát, még akkor is, mikor a férfias, erőt sugárzó tekintet mélyebbre hatol belé, mint eddig bárki. Lehunyta szemeit, hosszú, fekete szempillái árnyékot vetettek arcára, és átengedte magát az érzésnek, ahogy azok a szemek körbe járták, majd fonták a testét, belemélyedtek, és ereiben a vére forrón lüktetve vitte a hírt, miszerint ott talált erőt, ahol nem várta, olyat, amire nem számított, azt, ami úgy ébresztette fel a lénye legmélyén nyugvó vadat, hogy az kész volt magától a vadász kezei alá feküdni.
Nem tudták, csak érezték, hogy míg a terv tökéletesen összeállt, valami más is útjára indult, és amitől majd millió, látszólag össze nem illő darab kerülhet a helyére.
