Szeptember vége volt, a nap már lebukott a horizonton, izzó narancsos bíborba vonva a hegyek csipkés szegélyű csúcsait, és a fekete macskaköves utat, ami szelíd partnerként hibátlan összhangban tekergőzött a borospincék sora mellett. A férfi a fogadó teraszán ült, az éjkék bőrkabát tökéletesen simult hátára és vállaira, a finom anyag illata keveredett a gyertya lángjának karcos füstösségével, a száraz vörös nehéz aromáival és a szivar izzó keserűségével, különleges, egyedi elegyet alkotva. Vibrált körülötte a levegő, a férfias erő és elszántság birtokában nyugalommal várakozott – miért is tett volna másképp, hisz biztos lehetett benne, célt fog érni.
Azon az első napon, amikor meglátta, nem értette, mit keres ott, a szobájának üvegen át nézte, ahogy az egyik kolléga oda megy hozzá, és döbbenettel vegyes kedvességgel közli vele, hogy az órákat nem itt tartják, és a nő mosolyogva mondja ki a nevét, hogy hozzá jött, már minden bizonnyal várja. Valóban kapott levelet, egy régi, kedves barátjától, néhány hete, konzultáció miatt, és vonakodva bár, de adott időpontot. Érdekesnek tartotta a témát, de már nem szívesen foglalkozott „újakkal”, ahogy egymás közt hívták őket- őket, akik egyre kevesebben vannak, és akik, mégis, kitartásuk révén felkeltik a fogékony szemek figyelmét. Arra azonban nem számított, nem is számíthatott, hogy aki megjelenik nála, úgy kavarja fel a napjait, ahogy hosszú ideje már semmi és senki.
Lassan meg kell, hogy érkezzenek, a sofőrnek egyértelmű utasítást adott, az idős férfi csak bólintott a szokásostól eltérő kérés hallatán, de most is, mint eddig mindig, megbízhatóan tette a dolgát. Újabb kortyra emelte poharát, és abban a pillanatban fekete autója megállt a fogadó előtt, a sofőr kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, és míg a kocsi gazdája egyenletes léptekkel lesétált a teraszról, a nő kecsesen kiszállt, összehúzta hófehér nyakán az éjkék műszőrme kabátkát, és finom mosoly kíséretében nyugtázta a színek harmóniáját. A férfi nem leplezte elégedettségét, csodálta azért a tehetségért, amivel tökéletesen képes volt egyensúlyozni az elegáns, kifinomult, távolságtartó hölgy és a buja vadmacska között, semmiről sem sugallt többet annál, mint ami feltétlenül szükséges volt. Térdig érő, szűk, fekete jacquard szövet szoknyát viselt, szintén fekete blúzának fényes, vékony anyaga vízesésként omlott le dekoltázsán, hosszúszárú fekete csizmáinak karcsú csillogó sarkai pontosan olyan bizonytalansággal keresték helyüket a macskakövek között, mint ő maga az idevezető úton. A miértek gyors ütemű táncot jártak fejében, és ahogy a tova szaladó tájat nézte a karcsú Sedan hátsó ablakán át, már nem csak magát nem értette, a férfit sem, a férfit, akitől azóta tartott, mióta először hallott róla, de most….most csak érezni akart. Érezni, hogy mit akar, úgy, hogy tökéletesen tisztában volt vele, mire vágyik.
A férfi határozott gyengédséggel köszöntötte, átfogta a derekát, vibráló tekintetét a nő tisztán ragyogó íriszébe fúrta, és az alkony izzó színei között egyetlen pillanat alatt lángba borult mindaz, amit eddig, máshol, elzárva tartottak.
