1.
………..
Idegesen, talán egy cseppet zavartan állt a szürke, belvárosi kapulajban, és a vele szemben lévő kapucsengőn végigfutó névsort nézte, majd a megfelelő név mellé helyezte burgundi-bordós körmét és épp megnyomni készült-amikor is egy mögötte zajosan becsapódó kocsiajtó kizökentette határozottságából, és a gomb megnyomása helyett az arcába hulló aranyos tincset simította a füle mögé, majd égszínkék szemeivel a zajongót kereste-mindhiába. Elszántsága megrendült, hátrébb lépett egyet, és a csizmájára szegezte tekintetét, még pislogni sem akart, csak bámulta a bársonyos, szorosan a lábára simuló, pontosan térd alatt végződő bordó anyagot, ahogy körbeöleli izmos vádliját, és igyekezett nem foglalkozni a belső vívódással, természetesen hasztalanul. Nem véletlen jött ide, hónapok óta készült már rá, végtelennek tűnő órái teltek azzal, hogy felkutassa a leginkább alkalmas, és egyben szimpatikus személyt, aki előtt képes megnyílni, és aki képes is fogadni mindent, amit elé akar tárni, aki nem kételkedik a szavában, meghallgatja, majd bölcsessége általi kérdések, mondatok ezreivel kivezeti őt a lelkét jegesen szorító börtönéből. Fura, hogy jegesként definiálja, hisz pont az ellenkezője az okozó, de mit lehet tenni, ezek amolyan megfoghatatlan dolgok…
Vívódása során ismét elég erőt gyűjtött, a csengőhöz lépett, nagy levegőt vett, és lenyomta a gombot, melyre válaszul azonnal megszólalt az ajtó nyitását jelző kis berregő hang, hűvös tenyerét az üvegre szorította, benyomta az ajtót, majd belépett a lépcsőházba.
Belvárosi, elegáns lépcsőház volt, szép korláttal, volt ugyan lift, mégsem használta-a fal mellett lépkedett felfele, olyan érzéssel, mintha a Mount Everestre tartana, csizmájának sarkai tompán kopogtak a díszes burkolaton. Összesen három emeletet tett meg, mégis úgy érezte, órákig tart, terhe egyre nehezebb súlyként nyomta vállait, mégsem fordult vissza. Ahogy fellépett az utolsó lépcsőfokon is, mintha kicsit talán újra határozott lett volna, belül mégis remegett, lelke legmélyén élénkebben vibrált a kép, ami ide hajtotta, mint eddig bármikor, és meghalotta azt a mély, dallamos, végtelenül nyugodt hangot, ami végül döntésre késztette:
-Jó napot, üdvözlöm! Lili, ugye?- majd a kezét nyújtva bemutatkozott. Nem erre számított, nagyon nem, valahogy a hasonló foglalkozású emberekhez teljesen más külsőt társított, nem épp hízelgő irányba. A férfi még mindig mosolygott, szeme a tavaszi égbolt tiszta kékjével kémlelte a nő arcát, finoman, cseppet sem zavaróan. Kézfogása erős volt, és határozott, laza eleganciával mutatta az irányt, maga elé engedte, és becsukta mögöttük az ajtót. Lili végigment a folyosón, elhaladt a recepció előtt, ahol a pulton egy cserepes virág illatozott millió színben pompázva, és belépett a tágas, decensen berendezett szobába. A férfi a kényelmesnek tűnő, párnákkal díszített kanapéhoz vezette, lesegítette a fekete, szaténfényű ballont, felakasztotta, majd a kecses dohányzóasztal túloldalán lévő fotelben foglalt helyet. Lili körülnézett- a berendezés szolid eleganciája lenyűgőzte, a szürke, bársonyos huzatú kanapé, a minden szempontból hozzá illő fotelek, a füstüveg asztal, a cappucino barna falak és függönyök, a poharak és a vizeskancsó gömbölyű formái, ahogy kiegészítették a bútorok szögletes vonalait-és az illat, a tisztaság mindent átjáró, hamisíthatatlan aromája. A vele szemben ülő tökéletes harmóniában volt a szobával, kávébarna öltönyt viselt, vajszínű inggel, a haja ezüstös árnyalata visszaköszönt az ülőgarnitúra selymesen sima huzatán, és még mindig mosolygott, karjait a karfán pihentette, és türelmesen várta, hogy Lili végezzen a szoba aprólékos felmérésével, és ránézzen. Amint ez megtörtént, felfordította az asztalon lévő két poharat, töltött mindkettőbe, majd az egyiket a nő előtt lévő fekete poháralátétre tette, a mozdulatnak köszönhetően megcsillant ujján a pecsétgyűrűjének fekete ónix köve.
-Nos, Lili, örülök, hogy eljött. – majd beleivott a vízbe, hűsítő bölcsességgel indítva a beszélgetést.
