Kagyló és gyöngye

…..

Késő nyári délután volt, a Nap már alig látszott a horizonton, különös alkonyati játékával tüzes-narancsosra festette az eget. A kortalan férfi az aranyszínű homokban ült, lábait a hűvös tengerben pihentetve, ősz haját egészen arcába fújta a szél, a lány mellette ült, és a derékig érő, az aranyló október minden színében pompázó haját fonta egyetlen vaskos copfba, majd a tollászkodás befejeztével felkapott a homokból egy kagylót, és a férfi vállára hajtotta a fejét. Nézték együtt a türkiz millió árnyalatában játszó tengert, talán még az idő is megállt felettük egy pillanatra, amikor a lány csilingelő hangján megszólalt.
-Miért vagyunk itt?
-Te is tudod- felelt a férfi, szemeiben a tenger mélysége örvénylett szelíden.
-Meg kell értened valamit, és ezt így a legcélszerűbb megmutatnom. És még mielőtt megkérdeznéd, azért én, mert másnak nem hiszed el.
-De hisz alig ismerlek…. – a lány nagyon igyekezett, hogy nehogy a férfi szemeibe kelljen néznie, ezért inkább a kagylót simogatta, és behunyta szemeit, éjfekete szempillái árnyékot vetettek széles arccsontjaira.
-Tudod, hogy most mit csináltál? – a férfi ajkain egy halvány mosoly szaladt át – Tagadsz, mert nem értesz. Félsz, ezért nem akarsz látni. Pedig itt és most minden érted van.
A lány már teljes arcával a férfi erős karjához símult, ujjai között a szépséges kagyló egészen felmelegedett.
-Félsz tőlem, mert nem ismersz, mégis hozzám simulsz. Miért?
-Nem tudom….. Ösztönösen. Tudattalanul.
-Ha most bemennék a vízbe, követnél?
-Igen….. talán……- a lány az ajkába harapott, de még mindig nem nyitotta ki szemeit. -Nem tudom biztosan, de azt hiszem, követnélek.- A férfi elmosolyodott, amikor a lány nagy nehezen kinyitotta szemeit, egyenesen az ő tengermély szemeibe nézett, és egyetlen pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust magabiztosan, határozottan de mégis oly halkan és gyengéden kimondta: -Igen.
A nap már teljesen eltűnt a horizont alatt, az ég egyre inkább éjkékbe fordult, valahol a távolban egy óriási bálna emelkedett ki lassan a vízből.
-Amit most érzel, normális, ezen a világon sok dolog az, amit először őrültségnek hiszünk. A lelked mélyén pontosan tudod, a melegség, ami a karomon át belőlem szivárgott át beléd, és ujjaidon át a kagylóba, a miénk. Én adtam Neked, és Te tovább adtad. De történt még valami.- A kortalan férfi arca éteri fényben ragyogott, ahogy kinyitotta erős ujjait, amik eddig a percig szorosan tartottak egy apró, csillogó gyöngyöt. – A kagylód gyöngye. Érted, ugye? – Ujjaival végig simitott a lány arcán, majd felállt, és egyre távolodó, halk léptekkel eltűnt az alkonyati partról, visszatért oda, ahonnan jött, a tengernek még kicsit otthagyta a lányt, aki mély érzelmekkel telve csodálta a ritmikusan hullámzó vizet, a felkelő Holdat, és anélkül is megértette a Mestert, hogy megnézte volna az ujjai között tartott kagylót.

……

Mert nem mindent érthetünk, de mindenből tanulhatunk….és mert adni felemelő és meghitt, egyszerre.

Vélemény, hozzászólás?