Állt, és csak nézte a fények színes kavalkádját, azt a szépséges látványt, ahogy a fény a szivárvány minden színében játszva millió darabra hullik szét, és fut a végtelenbe a korábban oly sima és egyenletes felületen. Volt ott mindenféle, egészen a fagyos kéktől kezdve a napsugaras sárgán át a szinte lüktetően élénk pirosig-minden, amit a fény játéka odavarázsolt a szeme elé, szebbé és egyben éteribbé téve ezzel az igencsak idegen, és mégis oly ismerős valóságot.
Üvegszilánkok….apró, fénylő darabkák valamiből, ami törhetetlennek és sérthetetlennek látszott, egészen addig a váratlan, viharos pillanatig…
Mozaikdarabkák…. egy futó mosoly, egy illat, férfiasan fűszeres, jeges azúrkék szemek, szigor és gyengédség, mély és dallamos hang….csillogó üvegszilánkok….egy ártatlan érintés, néma vallomás, összefonódó ujjak és óvatos ölelés….és a millió szín, a fehér odaadás és a csokibarna felemelés, a rózsás fejethajtás és az örvénylő kék szigor, a zuhany alatt nyakra fonodó ujjak, a vállra omló arany fürtök és a hátra simított jegesszürke tincsek, a bőrcsizma illatos feketéje és a selyem bíborvöröse, az éjjel buja sötétje és nappal óvó világossága…mind mind ott káprázott előtte megmásíthatatlanul és rendíthetetlenül.
Üvegszilánkok, melyek a deres-szürkés vihar nyomaiként beborították a padlót-pontosan szimbolizálva a helyzetet, amiben volt; azt, ahogy a férfi a tökéletesen megkomponált fegyelmezett látszatvilágát apró darabokra zúzta és felszínre hozta a színek édesen buja játékát, ami egészen addig a pillanatig tökéletes titokban tartva és zárva hitte, hogy talán már senki sem találja meg.
Mert meglátni a láthatatlant, kinyitni egy kulcs nélküli zárat nem olyan egyszerű….de van, akinek egyszerűbb, mint egy lélegzetvétel-mert ő érti a dalt, amit senki sem hallott még előtte.
