Gyönyörű tavaszi este volt, a tágasnak tűnő, ízlésesen berendezett szobába zavartalanul áramlott be a semmivel sem összetéveszthető édes, balzsamos orgonaillat, mely ugyan a szomszéd kertjében foglalta el méltó helyét, ágaival áthajolt a kerítésen, és csak ontotta magából az illatorgiát, szépséges lila virágaival kíváncsian kémlelve az ablakot, ahonnan sejtelmes, kékes-aranyos fények szűrődtek ki az esti órákban. Bent, a melegfényűszoba közepén, a karcsú lábakon álló üvegasztalon egy sakktábla várta, hogy játszanak rajta. Nem sejthette, hogy hiába, hisz a szobában egyetlen egy valaki ült, mélyen a gondolataiba merülve.
A nő pontosan a sakktáblával szemben foglalt helyet, aranyos tincsei hullámokba rendeződve hullottak vállain át a hátára, melleire, és csak nézte a bábukat, nézte őket, és a gondolatok a fejében őrült ritmusú táncot jártak. Tudta, hogy túl régóta rejtőzik az oly nagyon jelentéktelen, mégis óriási védelmet adó gyalogok tömött sora mögött, annyira régóta, hogy eleinte édes pihenője, álma egyre inkább fojtogatóvá vàlt, csendje és tétovasága gyilkossá. Azzal is tisztában volt, hogy évek óta űzi lelke legmélyén a sötét és világos oldal harcát, a maga sakkjátszmáját, amiben számtalan áldozat, fájó stratégia öltött testet, de a matt mindig elmaradt. Ahogy egyre inkább telt az idő, úgy szenvedett egyre jobban a saját küzdelmétől, ahol haszontalanul igyekezett elnyomni a bujaságban, érzékiségben megnyilvánuló sötétséget, vagy a gyengédségben, puhaságban finoman felragyogó hóhér tisztaságot. Hisz hogy tehetett volna igazságot a két szembenálló között, amikor saját selymes bőrén át érezte a harmóniát, ami azokban a pillanatokban volt az övé, amikben az erős ujjak a forró, gyengéd csókokkal egyszerre fonódtak finom ívű nyakára? Mind inkább biztos lett benne, ez nem az a játszma, ahol az egyik oldal legyőzi a másikat, küzdelme a pusztításon túl semmit sem adhat vissza. Ahogy ott ült, mélyen a saját gondolataiba merülve, orgonaillattal körülölelve, megtelt lénye azzal a békével, amit mindig is keresett az ámokfutások közepette, ami valahol a sakktábla közepén, pontosabban talán a középvonalon valósulhat meg, fura módon az ő imádott szürkéjében, a fekete és fehér tökéletes elegyében testet öltve. Abban a jeges, deres, selymes szürkében, ami a férfi sajátja, vibráló, forró érzelmeinek erős, egyedülálló kontrasztja.
A felismerés, hogy a játszma, a háború feleslegesen pusztító, oly szabaddá tette, hogy szárnyakat volt képes növeszteni, és a fehér királynővel kilépett végre a gyalogok tömött sora mögül.
Mert feladni a harcot legalább olyan nehéz, mint elkezdeni.
