Közönséges hétköznap volt, a kései órának köszönhetően viszonylagos csend ölelte körül, csak a háttérben a tv képernyőjén villogó filmkockák fényei és hangjai adtak egy monoton alapdallamot az estének. Szövevényes gondolataiba merülve ült a hatalmas, bordós-óarany kanapén, és mosolyogva lakkozta a körmeit arra a bizonyos, diszkréten csillogó, apró ezüst csillámos szürke színre, ami mindig is egy volt a kedvencei közül, az elmúlt hetek során azonban, viharos küzdelem árán ugyan, de azzá a bizonyos eggyé vált.
Úgy jött, mint a nem várt és a legkevésbé sem kívánt tavaszi vihar, fejfájást okozva még a megjelenése előtt, sejtetve, valami robbani készül, valami változni fog, egyetlen, ellentmondást nem tűrő széllökéssel simítva el minden akadályt az útjából, határozottan és feltartóztathatatlanul tör be oda, ahol sosem szàmítottak rá. Magas termetével úgy hajolt a lány fölé, mint a fák az apró, a tavaszi napsugarak hívogató melegének és fényének ellenállni nem tudó virágok fölé, és ragyogó, férfias mosolyával úgy vakította el a gyanútlan áldozatát, hogy benne azonnal dühbe fordult a vonzalom, és a napszemüvege mögé rejtette cicásan ívelt szemeit. Fejfájást okozott, és még sehol sem járt az a bizonyos, mindent felkavaró vihar, csak az aranyos napsugarak ragyogtak ki férfiasan mély, vidám hangjából, ahogy néha, csak úgy, beköszönt a lánynak, olykor a maga egyszerű módján szép estét kívánva, máskor pajkos, játékos, vágyakat csupán csak sejtető mondatokat elejtve. Még mindig csak a szél fújt, a női düh eltűnőben volt már a vonzalom egyre növekvő buja felhőjében, míg egy ártatlan pillanatban, két, ártalmatlan pusziban ki nem tört a vihar, és benne testet nem öltött az egymáshoz tökéletesen illő illatok hibátlan harmóniája, a mindig tagadott elemi, ősi ösztönös és pusztító vonzalom egyedi ereje. Megérkezett a vihar, és vitte, amit csak akart…. A lázas vágyálmokat, az ívbe feszülő testet, az édes dallamot súgó lelkek tökéletes összhangját….a deres, ezüstösen csillogó novembert, ahogy összefonódik a nyárvégi búzatáblák aranyló kalászaival, a búzavirág kékjét birtokba vevő csokoládé örvényt, a hosszú, izmos karok ölelésébe font homokórát….mindent, mi a dühösen egymásra villanó szemekből indult, viharban született meg teljes pompájában, és a valódi férfias erőben oldódott fel, a maga nőies, gyengéd és puha valójában.
A deres reggelek ezüstös szürkéjében pompázó körmeit egyetlen határozott, mégis oly nőies mozdulattal húzta végig aranyos búzaszín tincsei között, és arra gondolt, mennyire különbözőek, és mégis, mennyire egyformák.
Mert a sorsot nem érdekli, ha nem hisznek benne.
