Esett, ahogy az év ezen időszakában mindig, a hideg, a monoton kopogás megnyugtató is lehetett volna, mégsem volt az.
A férfi hosszú ujjaival hanyagul tartotta a kormányt, égszínkék szemeivel maga elé meredt, míg a sötét szedanja erős páncélként simult hozzá, fényszóróinak kecses LED sora elegánsan, mégis ellentmondást nem tűrve utasított el útjából minden arra haladòt. Az autópálya, és a hátrahagyott városok fényei egyetlen csillogó sávvá olvadtak össze a tempomat által diktált egyenletes, gyors tempónak köszönhetően. A kései órának, a komor, esős időnek, és még ki tudja minek következtében alig volt forgalom, ami volt, azt is pillanatok alatt maga mögött hagyta, így volt lehetősége gondolkodni. Egy valami azonban különösen bosszantotta. Vagy inkább több valami, amik egymás következményei voltak. Ahogy átjárta lelkét a felelevenített képek, érzések sora, úgy érezte nyakkendőjét egyre inkább fojtogatónak-meglazította, egy nagy sóhaj kíséretében áthúzta a fején, és az anyósülésre dobta, ingje felső két gombját kigombolta, és lentebb csúszott az ülésfűtéstől kellemes meleg bőrülésen.
Minden akkor kezdődött, amikor az új munkahelyén, némi vidéki elfoglaltságot követően az első hetét töltötte. Elegáns, stílusos irodát kapott, sok, egész falon átívelő ablakkal, kényelmes, fekete bőr kanapéval és fotellel a sarokban, ízlésesen elrendezve a füst üveg dohányzóasztal körül. Elégedett volt, pillanatok alatt otthonosan érezte magát benne, egyetlen dolgot leszámítva. A titkárnője diszkrét üdvözlő meglepetése zavarta, a füstös-szürke asztalon előkelően helyetfoglaló vörös dália. Eleinte nem értette, miért, de akárhányszor ránézett, furcsa, ismeretlen de mégis ismerős érzések árasztották el hosszú ideje hűvös lelkét. Valami, amiről nem akart tudomást venni, valami, amit nem akart érezni, valami, ami megrepesztette a kemény, acélos burkát, valaki, aki mélyen, eldugottan ott élt már évek óta lelke legtitkosabb sarkában. Nem akart tudni róla, épp ezért igyekezett többé rá sem nézni a szépséges virágra, ha már ahhoz nem volt ereje, hogy kirakja onnan. Így töltötték napjaikat együtt, a férfi és a dália, azon a bizonyos pénteken sem tett másképp-a túlórát leszámítva. Fárasztó és sok figyelmet igénylő nap volt, teletűzdelve fontos találkozókkal, ezért igazán észre sem vette az idő múlását egészen addig a pillanatig, míg az ablakokon a Hold ezüstös fénye be nem áradt az irodájába, a sarokban lévő asztalig, éteri fénybe vonva a dáliát, melynek szirmai az ezüstös holdsugarak hatására matt feketébe fordultak. Nézte a dáliát, és tudta, hogy szembe kell néznie azzal a megmagyarázhatatlan viharral, ami napok óta kínozta, a fotelhez ment, leült, és fáradt, de mégis évezredes csillogással telt kék szemeit a virágra szegezte. Néma csend vette körül, a saját ritmusos lélegzetvételén kívül semmit sem hallhatott volna, mégis, a fülében, talán inkább a szívében, apró gyöngyökként peregtek édes, halk szavak, sóhajok és vallomások, egy letűnt kor életképei, melyek egyetlen egy, de hatalmas tűz martalékává váltak, épp oly fekete, kormos rideg valóságot hagyva maguk után, mint amilyennek a dália tűnt a holdvilágos éjszakában. Az emlék hatására égszínkék szemei ködfátyolban úszó tiszta vízű, mély tóvá váltak, szivart keresett és rágyújtott, a vörösen izzó fény hatására egy pillanatra visszazuhant oda, ahol a vörös minden árnyalatában pompázó szépség az övé volt, égő piros ajkaival neki suttogott, a dáliavörös, selymes ruhájában vele táncolt, ujjait, csillogó vörösre lakkozott körmeit nyaka köré fonta, és a férfi csak nézte, nézte, és nem hitte, hogy ez valaha igaz lehetett. A tűz, a láng a szivart is pontosan ugyanúgy semmivé tette, ahogy azt a régmúlt életet és képét is, újra sötétbe és hidegbe borítva a lelket, mely minden ridegsége ellenére hitte, hogy dáliája valahol, talán nem is oly messze szabadon létezik, és néha, zavaros képek, érzelmek hatására emlékszik rá, a férfira, aki úgy tartotta karjaiban, hogy onnan csak a mindent elpusztító tűz szakíthatta el.
Az erőt sugárzó autó elegánsan száguldott célja felé, gazdája néma emlékezős-harcolós gondolatmenetét semmi sem zavarta meg, hisz ő is száguldott, korszakokon, korokon, talán életeken is át, szívében a vörös dáliával- mely talán még egyszer nem csak virágként lesz az övé.
Mert az emlékek tesznek azzá, amik vagyunk- még ha nem is értjük őket igazán.
