Közeledett a tavasz, érezni lehetett a semmivel sem összetéveszthető illatorgiát, amivel hírül adta, megállíthatatlanul siet, hogy leváltsa végre a jegesszürke telet. A férfi is élőbb volt, mint valaha, soha eddig nem érzett sebességgel száguldozott ereiben a vágytól fűtött vére, stratégiák és precíz tervek által gúsba kötött agyára ráborult a vadászösztön; fürgébb és figyelmesebb lett, ezáltal, jóval veszélyesebb és félelmetesebb. Nem volt olyan óra a napban, amikor ne tudott volna a nőről, hogy merre jár, mit csinál, ha némaságba is fordult, pontosan tudta, a háló, amit a lány köré szőtt, teszi a dolgát. Esélytelen volt, hogy valaha szabadulni fog, mégis, történt valami, ami megváltoztatott mindent.
Ragyogó napsütéses nap volt, és a férfinak sűrű, tárgyalásokkal tűzdelt programokon kellett részt vennie, mégis magához hívta a lányt, hogy újra belecsepegtesse a mérget a vidám, üde áldozatba. Szokásához híven késett picit, a kora tavaszi napsugarak aranyosan csillogva verődtek vissza a hajáról, ahogy fürgén kiszállt az autóból, mosolyogva, de úgy, hogy a kőszív a férfi erős mellkasában megolvadt egy picit, és enyhe pír festette meg a halvány szeplős érett arcot. Csak nézte a lányt, a színes-illatos prédát, aki most is kitett magáért, bordós pirosas ruhája finoman követte teste íveit, az enyhébb időnek köszönhetően a fekete ballon csak az ülésen hevert, és ahogy bordó csizmasarkain kopogva elindult, a haja hullámokban táncolt a hátán. Érezte, hogy baj lesz, de még nem tudta, mekkora…bevezette, leültette a bárban, rendelt neki egy kávét, beszélgettek, csak úgy, látszólag a semmiről. Nézték egymást, magukba szívták a másik illatát, látványát, centiről centire rögzítve a képet, és a nő csak mosolygott, kék írisze vibrált, a férfi, hatalmának és pozíciójának köszönhetően úgy ült vele szemben, hogy senkinek sem lehetett kétsége, ki a főnök, valahogy mégis, ahogy teltek a percek, egyre nyugtalanabb lett, valami különös érzet kúszott fel a torkán, ahogy a lány a terveiről, álmairól beszélt.
Eltelt egy óra, és indulni kellett, kikísérte, és amint kiértek a napra, a férfi olyannak látta a nőt, amilyennek addig még sosem; erősnek, színeiben pompázó pillangónak, aki csillámos-szivárványos szárnyait rebegteti neki, mit sem törődve a belé bocsájtott mérgekkel, a már millió szállal rá fonódó hálóval. Szívébe, lelkébe villámként csapott be a felismerés; és ahogy az autóban ülő lány integetve kihajtott a parkolóból, és besorolt a forgalom egyre duzzadó sorába, csak nézett utána, úgy, ahogy addig még sosem. Akkor már tudta, mi történt; Ő, a férfi, a póknak hitt lepkegyűjtő elengedett egy pillangót, mert az nagyobb volt, mit várta, mégis, jóval törékenyebb és kisebb, mint kellett volna.
Mert meg kellett írni, libabőrrel szavakba önteni, hogy a pillangó szerette a gyűjtőt, fájt, hogy lemondott róla, de most, hogy mindent megértett, hálás és… szeretettel telve köszöni. Hatása és emléke örök.
