Éjjel nem tudott igazán mély álomba zuhanni, zavaros képek táncoltak lehunyt szemei előtt, mint valami saját, élénk színekben pompázó film, amit megérteni szinte képtelenség, így a reggeli ébredés inkább megváltás volt, mint kényszer. Csinált egy kávét, leült, és míg igyekezett eltüntetni a kialvatlanság nyomait, nem gondolt semmire, főleg nem az előző napra.
Köd, szürkésen csillogó, sűrű köd borította a várost, szombat reggel lévén szinte semmi forgalom nem volt, gyorsan beért, leparkolt a sötét sedan mellé, mint ahogy eddig mindig, és sietve elindult a liftekhez, fekete, térd felett végződő csizmáinak sarkai kísértetiesen kopogtak a betonszürke falak között, mintha minden lépés visszhanggal akarna valamit nyomatékosítani.
A magas férfi megint ott volt, most lazábban öltözve, sötét, mélykék farmer feszült hosszú lábain, alig fért el a padsorban, halvány, kék alapon csíkos inge ujjait feltűrte, szabadon hagyva izmos alkarjait. A lány a hátsó sorba ült le, jó néhány székkel távolabb a férfitól, ő mégis ránézett, és mély megdöbbenésére még intett is neki. Visszamosolygott, majd az aznapi, végetlen hosszúságúnak ígérkező órák megkezdődtek.
Dél felé közeledve még mindig ködbe burkolózott a város, és a monoton beszéd nem terelte el eléggé a figyelmét, izgatott volt, néha beleolvasott valamibe a mobilján, amitől egyre inkább éberebbé vált, finoman húzgálta szaggatott farmerján a rojtokat, időnként megigazítva a lyukakba bevarrt fekete, csipke betétet. Szombatonként mindig lazábban öltöztek, a hangulat is barátságosabb volt általában, de aznap valahogy nem. A férfi, a magas, úgy ült a leghátsó sor közepén, mint valami uralkodó, kisugárzása egyszerre volt fenséges és megvető. Senkivel nem foglalkozott, talán még magával sem állt szóba szívesen, gondolta magában a lány, míg látszólag nem vett tudomást arról, hogy a pasi a jegesen szigorú szemeivel a fekete, fűzős felsőből kivillanó dekoltázsát nézi, mellei vonalán precízen haladt szemeivel, majd óvatosan megnyalta telt ajkait. A lány szemei elkerekedtek a megdöbbenéstől, de ez nem tartott sokáig, hisz számára meglepő módon, felizgatta a férfi, a szigor, és ahogy mindig, akkor is, kék szemei ragyogni kezdtek, és kihasználva a pillanatot, fekete szempilláit finoman rebegtetve a férfira nézett, aki, pont úgy, ahogy várta, elégedetten állta a pillantást, majd mint aki tökéletes munkát végzett, hátradőlt. Olyan volt, mint a pók, aki hálót sző, pontosat, mesterin precízet, nem téved, nem hibázik, majd a szélére vonulva várja az áldozatát, hogy az saját kíváncsiságából fakadó merészség miatt csapdába essen, és csak azután közelíti meg. Pók volt, nem is akármilyen, és hiába álcázta magát, a lány megismerte, hisz tudta, hiába ölt magára olykor szelíd katica jelmezt a sarokban némán vadászó pók, attól még mindig az marad, ami, kegyetlen vadász.
Az ebédszünet hosszabb volt, ahogy a sor is, és bár látszólag nyugodtan várta, míg sorra kerül, belül, ott legbelül, furcsa, mégis kellemes érzések váltották egymást, az izgalom, várakozás, félelem és alázat egyedi egyvelege, életre keltve egy dallamot, amit csak az hallhat meg, akinek érzéke van hozzá. Ebből a merengésből egy kemény, mély hang zökkentette ki, és egy mondat, ami még a hang gazdájánál is jobban megdöbbentette: Mit kérsz? A magas férfi úgy tornyosult fölé, mint a felhőkarcolók a reneszánsz stílusú néhány emeletes házak fölé, és azzal a tekintettel méregette a lányt, amit valahol már látott, azzal a mohósággal falta ívekben gömbölyű vonalait, amivel már találkozott, és azzal a semmivel sem összetéveszthető mozdulattal intette maga elé a lányt, ami egyértelművé tette szándékait. Míg megrendelte a két tejeskávét, a lánynak fahéjjal, csak állt, a pultra támaszkodott, és egy félmosoly kíséretében úgy nézte, hogy a lány csak annyit érzett, gúsba, szoros fonalakba fonja, köti őt, hogy ha eljött az ideje, elvegye, ami az övé. Egyetlen pillanat volt, egy villanás, és a lány látta magát, ahogy egy félhomályos lakás előszobájában térdel, az ékszereken kívül semmit sem viselve, kezeivel a bokáit fogva, és felnéz valakire, aki sötéten csillogó szemeivel falja a látványt, egyik kezével egy üres borospoharat tartva, másikkal épp kiszabadítva a sötét nadrágban lüktető fenevadat, hogy egyetlen pillanat alatt fojtsa a lányba a kitörni készülő mondatot, és vegye használatba azt a poharat, ha már magával hozta. A lány beleremegett az emlékbe, ajkai pirosan izzottak, vére lüktetve száguldozott testében, és biztos volt benne, hogy a felé kávét nyújtó férfi is pont arra gondolt, amire ő; hogy lesz ott még pohár, mindenfélével megtöltve.
