Szakadt kint, szinte egyetlen, szürke fallá olvadtak össze az esőcseppek, ahogy hihetetlen gyorsasággal hullottak alá, ezzel még inkább szédítővé téve a látványt, ami a negyedik emelet ablakaiból a szemei elé tárult. Csak állt, nézte a várost, pontosabban azt, ami az esőfüggönyön át még látható volt belőle, és merengett…a kávé a kezében már hűlni kezdett, nem égette már úgy ujjait, a hőtől átmelegedett gyűrű kifejezetten jól esett most neki. Elcsendesedett a folyosó, tudta, mennie kellene, de valahogy csak nem akart elindulni, bizonytalanul méregette a piros lakkcsizma hegyes orrát, és egy sóhaj kíséretében feladva a harcot, karcsú cipősarkain gyors léptekkel megindult a terem felé.
A magas férfi megint ott volt, szokásához híven fent ül a leghátsó sorban, középen, hátával a szék támlájának dőlve, egyik, végtelen hosszúságúnak tűnő karjával a szomszéd üres széket támasztva, és szigorú arccal meredt maga elé. Mintha mindig mérges volna….szinte sosem mosolygott, talán nem is állt volna neki jól, hideg, kék szemeivel örökké máshova figyelt, mintha senki sem érdekelné, mégis, amikor belépett a terembe, ráemelte szemeit, tőrként fúródtak a lány égszínkék íriszébe, és ahogy gyors, apró lépésekkel szaladt fel a lépcsőn a tömött sorok mellett, végig követte, mint a vadász a kiszemelt zsákmányát. Nem volt máshol hely, pár székkel a férfi mellett kellett leülnie-valahogy itt mindig volt üres hely. Öltönyben volt, mélykék nyakkendője mérnöki pontossággal megkötve, inge makulátlan, precízen vasalt, és arca tökéletesen borotvált, kihangsúlyozva hihetetlen szigorát. A lánynak fogalma nem volt, ki ő….néhányszor összefutott vele a folyosón, vagy a mélygarázsban, de sosem beszéltek, most sem, és az óra elkezdődött.
Utálta az ilyen tárgyakat, nem volt hozzá érzéke, nem talált benne logikát, és most mégis kénytelen volt figyelni, zajos gondolatai versenyeztek a gazdaságpolitikai eszmékkel és tényekkel, mire úgy nagyjából húsz perc eltelte után ráeszmélt, ki is beszél ezekről a látszólag összevissza dolgokról. A férfi szintén magas volt, talán mint a másik, itt mellette, de háta egyenes, vállai könnyed tartásban, inge, zakója lazán viselve, és a kék szemek mosolyogva ragyogtak a hosszúkás arcban. Emlékezett rá, pár hete a büfében, épp kávéra várt, és az előtte álló illata, a fahéj, a kávé és a szédítő parfüm egyvelege felpezsdítette vérét, a hangja, a mély, dallamos hangja csak fokozta a kínt, és még csak a hátát látta. Ahogy szembefordult vele, és elmosolyodott, a lány arcát finom pírba borította az izgalom, és a mondat, hogy találkozunk később, akkor még semmit nem jelentett-ezidáig. A férfi igazi nőcsábász lehet, amolyan predátor, imádja a női megadást és engedelmességet, a tényt, hogy birtokolhat. Mintha meghallotta volna a gondolatait, két, Oroszországról szóló mondat között határozottan a lányra mosolygott, és szinte ugyanabban a pillanatban, a mellette ülő is ránézett. Zavartan kereste meg a jegyzet lapjai közé bújt mobilját, és olvasni kezdett.
Levelet kapott, üzenetet, a mondatok szenvedélyről, vágyról szóltak-egy ragadozótól, aki az elmúlt hetekben belőle táplálkozott, és akit viszont táplált. Miatta ismerte fel a másik kettőt, a vérük lüktetését, az orrlyukak ütemes táncát, ahogy megérzik az áldozat édes illatát….és merengett, figyelt, míg véget nem ért az óra.
Összeszedte a könyveket, előkereste a kocsikulcsot, és lassú, óvatos léptekkel indult le a lépcsőn, vörösre lakkozott körmeivel a füle mögé igazított egy aranyos tincset, és felnézett; a két férfi az ajtó mellett beszélgetett, nevettek, még vállon is veregették egymást, és ahogy a lány leért, szinte vezényszóra, mindketten ránéztek, a megvadult, mégis precíz stratégiát építő vadászok tekintetével, és a lány egy pillanatra megállt, állta a fürkésző szemek tüzét, majd határozott léptekkel kiment. Csak a liftben engedte el a remegést, ami végigfutott a testén, és halk sóhaj kíséretében tudatosodott benne az érzés, hogy vadásznak rá, ezek ketten-és ez ezidáig ismeretlen izgalommal töltötte el.
