Csak ült az óriási kanapén, tágra nyílt kék szemeivel valahova a távolba meredt, míg ujjait a forró teásbögrén melegítette, hisz lelkét rázta a hideg, fájdalma jegesen-zúzmarásan karcolta fel reszkető szívére az emlékeket.
Mi volt Ő? Az erő? A fájdalom? A mélység, vagy a magasság? Szerelem, esetleg rajongás? Miért óvta, miért szólt hozzá oly szelíden….miért engedte, hogy szigorú tekintete mögé nézve meglássa érző lelkét? Nem tudta, nem találta a választ, mégis, érezte, sosem fogja feledni, lelke egy csendes, halvány fényekben játszó része őrizni fogja a férfi lényének emlékét, a szigorú, markáns vonásait, magas termetét….örökké rejtélyes, kiismerhetetlen személyiségét….és a szemeit, az óceánok mélységét megszégyenìtő mélységét, a kék különleges árnyalatait, ahogy az örökös nehézségek okozta viharok szürkés fátylán átragyog az érzés aranyos napsugara. Valahol, a lelke legmélyén, a férfi neve könnyek fonalával felhímezve őrzi az utolsó képet, azt, amikor útjuk valóban, és átvitt értelemben is különvált; a fényszórók szomorkásan fürge villogásában testet öltő búcsút.
A könnyek melankólikus dallamban hullottak szemeiből kihűlt teája mellé, karjaival magát ölelgette, és engedte, elengedte Őt végre…..lelkében, annak egy apró zugában, csillogó fonallal szőtt szóban megőrizve Őt az örökkévalóságnak.
Mert mindennek oka van….és mert van, hogy egy szó is elég : köszönöm…. <3
