A férfi akkor is, ahogy addig minden, hosszú hónapban, fázott, de nem csak a teste, a lelke is. Volt ideje, két megbeszélés között épp egy órányi, felvette a dzsekijét, kocsiba ült, és elindult. Nem volt forgalom, gyorsan haladt, és a város egy csendesebb részére érve leállította a motort, majd kiszállt a ragyogó napsütésbe.
Úgy döntött, sétálni fog, határozott, ritmusos lèpteit csak a viharos szél kísérte, ahogy haladt előre, a lehullott levelek millió árnyalatban színjátszó fátyolként tértek ki előle, egy-egy apró gesztenye koppanásával kísérve a délutánt. Megállt a sírkert mellett, fakóaranyba forduló tekintetét a falakra emelte, és belépett a kapun. Lassított léptein, mintha még inkább csendet szeretett volna vinni az örök némaságba, és még jobban fázott, hisz lelke egy ideje pontosan olyan volt, mint a hely, ahol állt; hideg, néma, sivár, dallamoktól, melegségtől mentes, tele eltemetett vággyal, álommal; és finoman csillogó köd ereszkedett a fakóaranyban játszó mélységre.
Hideg volt, és indulni készült, mikor hívást kapott, csilingelő, vidám hang szólt hozzá, és izzó, folyékony arannyá vált a tekintete, finom kontrasztot adva a deresbe forduló, jeges tincseivel. Elmosolyodott, a finom nevetőráncok fürgén szaladtak szét halàntékán, ahogy a vonal túlvégén üveggyöngyökként peregtek a szavak, és a mosolygó, lágy hang melegséggel töltötte el; fürgén haladt visszafelé, a nyomában táncoltak a lehullott, színes levelek.
Este volt, hűvős őszi este, az italos pohár az asztalon aranyos fényben csillogott, és a férfi a kinti világot nézte a kanapéról, szemeiben szikrázó-csillámló táncot járt az ismeretlen, ami oly ismerős volt….az érzés, amit a hang gazdája hívott életre….jónéhány hónappal ezelőtt.
Mert egyszer minden várakozással töltött perc értelmet nyer.
