A kezdetek kezdetén….
Hűvős, szeles kora őszi este volt, a gömbölyű esőcseppek szüntelen, monoton dallamban kopogtak a széles motorháztetőn. A férfi nyugodtnak tűnt, néha elmosolyodott, a finom nevetőráncok helyes háromszögben futottak végig a szeme sarkától a halántékáig, míg hanyag mozdulattal a kormányt tartotta erős ujjai között. Nem beszélt, csak néha kérdezett, határozott, mély hangján csattantak a szavai, és a nő csak ült mellette, időnként az utat, majd a mellette ülőt figyelte, és vérvörösre lakkozott körmeivel a fekete szoknya aljára rajzolgatott mintákat. Válaszolt, hol szemlesütve, hol a város villogó, aranyló fényeit figyelve, hol a férfit nézve, aki a szeme sarkából is pontosan észlelte a figyelő, talán mást is mutató tekintetet. Halkan válaszolt, hisz nem volt szüksége az erős zajra, a férfi így is hibátlanul olvasott a reakcióiból, arcából, hangszínéből.
Valahol, a város tetején, valamelyik hegy oldalában megállt, leállította a motort, és az eső még mindig verte monoton, zajos
dallamát, mintha el szeretné rejteni az éj kékjében, az autó sötétjében zajló párbeszédet, halk, majd csattanó hangokat, hűvős, tiszta nedvességbe vonva a perzselő, pecséteket égető tüzet. Csak zuhogott kint, a város tetején, és ők mindketten a sötétszürke esőfüggönyt nézték….míg egyszer történt valami.
A férfi hirtelen, szenvedélyes mozdulattal a lány aranyos tincsei közé nyúlt, a tarkójánál fogva húzta magához, egészen addig, míg a szemein vibráló érzések, félelmek ezernyi színben játszó játékát a sajátjában nem érezte tükröződni, és csak nézte az arcát, nézte, hogy változik….dacoló, félelemben vergődő apró lényből érző, nyitott, vágytól és érzelmektől forró nővé. Néha fellángolt benne a vágy, hogy továbblépjen, mégsem tette, kivárta, míg a lány tűzpiros ajkai maguktól megnyíltak. Csak ebben a pillanatban vette le tekintetét a mély, csillámló kék szemekről, hogy magáèvá tegye az első, megnyílást, befogadást szimbolizáló mozdulat látványát; az első, birtokló csók iránti vágyat. Az ajkak úgy forrtak egybe, mintha mindig is erre vártak volna, édes, majd egyre szenvedélyesebb játékukat csak az eső egyre gyorsuló, ritmusos tánca kísérte, miközben a megadás és a birtoklás, az erő és az alázat, az érzelem és a szenvedély ujjai összefonódtak, és ebből a külvilág, a város csupán csak egy sötét, egyre párásabb ablakú autót látott.
A kezdetek kezdetén esett, és hideg volt, a városra sötét, éjkék lepel borult, mégis, valahol fent, az egyik hegy oldalán lángolt a tűz, összeforrt valami….és az édes, boldog, első csillogó tekintetet elhozó sóhajok elindítottak egy Mestert, és egy őt kiegészítő, tündöklő kincset az úton.
Mert van, ami túl sokáig tart…..úgy tűnik, mintha sokáig tartana,…. és mert van, ami azzá lesz, amivé lennie kell, bármit teszünk is ellene, vagy érte.
