Talán máshogy kellett volna történnie, talán meg sem kellett volna születnie….vagy legalább a halál is eljött volna érte, akkor, ott, születése percében.
Nem látta, nem érezte értelmét rövid életének, hiába kereste oly kitartóan, hiába hadakozott magával, másokkal, vélt és valós démonaival, mégsem lelte sehol. Szüntelenül mardosta reszketeg lelkét a kín, mit a hiány, a túl régóta feje felett lebegő jeges magány táplált, mire megszokhatta volna, újabb támadást indított szíve még ép, reményben fürdő zugaira. Egészen addig a napig, míg a harcokban, magányos éjjelek sötétjébe súgott néma vallomásokban összetört lénye felett össze nem csaptak az immáron örökösen, végtelenül tomboló vihar hullámai. Nézte a Holdat, kék írisze könnyekben ázott, bánata óceánját idézve, és talán utoljára remegett lelke néma, szerelmes vallomásokat súgva, ott, a Telihold ezüst fényeivel átszőtt tavaszi estén. Valahogy a vágya, édes szerelme nem halt meg a viharokban, valahol mélyen, mégis tudta, nincs több nap, miben létezni tudna.
Talán máshogy kellett volna lennie, talán megszületnie sem kellett volna…..hisz mi értelme van a létezésének, ha nincs senki, ki örömét lelné benne.
