A szakadék szélén mindig másabb minden, valahogy élőbb, lüktetőbb, mégis, minden apró kavicsot, fűszálat, minden egyes illatot a szélben átjár a vég semmivel sem összetéveszthető édes, mégis csípős bukéja. Olyan, mint az érett, nemes bor, aminek az utolsó nyoma a legélénkebb, az, amit minden egyes korty maga után hagy. Ott állni, a szikla peremén, egyszerre felemelő és szomorú, hisz az odáig vezető út megszabadít minden felesleges köteléktől, cipelt csomagtól, hiábavaló álcáktól és szerepektől.
Küzdelme során az út könyörtelenül könnyes arcába tolta lelke legsötétebb zugaiban őrjöngő démonját, hogy mire odaért, nem maradt más, mint a lelke, és az ő esszenciája, az édes, ölelések után sóhajtozó apró, csillogó gyöngye. A jeges szél üde pirosra csípte hófehér bőrét a széles járomcsontja felett, csillogó, üveggyöngyökként pergő könnyeit kristályokban fagyasztotta a pír fölé. Csak állt, remegett a közelgő hóvihar előfutárától, a metsző hideg széltől, és a lelke lassú, fájdalmas kínhalálától. Talán hívta, talán csak ott termett, öreg bölcs, talán mentor, talán csak valaki, aki kegyetlen szigorával lökdöste őt végig rövid életén, néha a fagyba egy leheletnyi napsugarat csempészve, csupán azért, hogy apró lénye ne haljon idő előtt értelmetlen halált. Most, ott, erejének végén, a hóvihar első érkezőinek puha fehérségével tincseiben kérdezte őt, valószínűleg utoljára….
– ….
– Mondd, milyen az őszinte szó?
– Miért kérdezed, hisz tudod. Meleg és segítő.
– Bár tudnám….. Mondd milyen a szerelmes tekintet?
– Hiszen azt is tudod.
– Nem, hisz saját szemem sosem láttam, ahogy az íriszeken vibráló kékséggel szerettem Őt.
– Ott volt a szemeiben….
– Elfordult…..
– Nem, csak….
– …..Mondd milyen az óvó ölelés?
– Hogy milyen? Pontosan olyan, mint amire most, itt a jeges szakadék peremén vágysz.
– Mondd, milyen lett volna a karjaiban aludni, a kezét fogni, vele lenni mindig, bármi is éri?
– Olyan, tudod jól, mint a legédesebb álmod. Pontosan olyan, ahogy megálmodtad.
– Mondd, boldog?
– Nem tudom…..szeretnéd, hogy az legyen?
– Tudod jól. Igen.
-…..
– Tudom, hogy amit most kérdezni fogok, már csak az ürességnek és jeges szélnek szól, hisz hamarabb hal el távozó lépteid nesze, mint ahogy végigmondhatnám….mondd miért vesztettem el? Miért nem érezhettem meg az erejét és gyengédségét a szerelemnek? Miért adtál hamis illúziót lelkemnek, csak azért, hogy ideérjek, ha itt nem várt sosem más, mint a fagy?
Az utolsó szavak már az ürességben kongtak gyászharangként, mély tónusú kíséretet adva a botladozó, vérző szívének. Az öreg lépteit elnyelte a vihar, arcára fagyott könnyeivel nézett utána, ahogy reszketett benne a lélek, ami fájdalmának és halálának utolsó pillanatában apró könnycseppként ejtette remegő ujjai közé a kicsi opálos gyöngyöt, mi minden álmát, vágyát, szerelmét és szeretetét őrizte, a kék szemek és gazdájuk utolsó képével a védett falak között. Megtört testét tépte a vihar, a földre zuhant és reszketeg ujjai közül, mint egy végső dobbanásként hullott a gyöngy halk koppanással a jeges talajra, hogy az örök éjjel karján érkező hóvihar jégpáncélba zárja őt, lelkét, gyöngyét…..mindenét, mi megmaradt belőle.
