Álom volt, de valahogy mégsem, túlságosan átjárt, talán jóval mélyebben érintett, mint ahogy azt egy átlagos, hétköznapi álomtól várnám. Szerettem a képet, mégis, amire ismét ráébresztett, attól a jég hűvössége száguldozott villámként a gerincem mentén.
Ültem melletted a karamellárnyalatú, puha kanapén, abban a pici, barátságos és meleg vadászházban, ott a sűrű, oly jól ismert erdő mélyén, egy teliholdas éjjelen, és már tudtam, minden, mit lelkem csillogó gyöngye magában rejt, nem titok már sokáig, hisz elmondtad, minden, sima, átlagos érzékekkel nem észlelhető suttogásom, gyöngyként pergő édes szavam elérték a címzettet, Téged. Pontosan, késés nélkül érkeznek hozzád, selymes fátyolként úsznak széles vállaidhoz, és szivárognak szívedbe, hogy tudd, amit valahol mélyen mindig is tudtál. Csak szívtad a karcsú szivart, az édes, fahéjas füst lustán gomolygott arcod előtt, csak némán, szavak nélkül suttogtál, ahogy időnként odanyújtottad, hadd szívjak bele, addig, míg a parázs fel nem izzik a végén. Fújtuk a fehéres, íves mintákban táncot járó füstöt, és valahol mélyen pontosan tudtuk, a fehér, illatos fátyollal nem csak a szivar fogy, az ellentétek, kételyek, indokolatlan, csak úgy védekezésből felállított falak is eltűnnek, elszállnak az áttetsző szürkeséggel, feloldódnak a tiszta, éjjeli-erdei levegőben, felszabadítva minket. Már tudtuk, miért vagyunk némák, addigra már nem kellett se szó, se sóhaj, a hangtalan suttogás, a lélek hangja megtett mindent, ahogy egyre közelebb kerültünk, egyre mélyebbre, valahol ösztönösen a nagymacskák stílusában összebújva, időnként finoman karmolva. Fogyott a szivar és a bor, hűlt az erdei, csillagos, teliholdas éjjel, ragyogott ezüstös fényben a Hold, valahol mélyen, messze a fák között finom neszek kúsztak a néma, szerelemes, és mély, múltat idéző vallomások sorai közé. Csak érintettél, csak érintettelek, az ujjak finom összefonódásával, a meztelen bőr vibrálásával került minden régi, igazán régi fájdalom, bánat, sérülés a padlóra, pontosan úgy, ahogy a felesleges ruhadarabok hullottak puhán a hideg kőre, érzéki párhuzamot vonva ezzel a lelki meztelenség kibontakozásával. Valahol az utolsó darabok, a szűk, csipkés trikó és a fekete póló között szűnt meg minden titok, szállt el minden fájdalom és vált semmivé, és mire az utolsó korty bor is elfogyott, mire a meztelen, mégis forró bőr minden sejtje vibrálni kezdett, valami, ami bilincsként kötötte össze a csuklónkat, valahonnan mélyről indulva, perzselve futott végig a gerincünk mentén, az a valami összekötött Veled örökre, beléd olvasztott, úgy, testi-lelki meztelenségben, és Te elfogadtad, szeretted, ahogy én is a Tied.
Valahol, a valóságban, ahol ébredünk és élünk, valahol mindig megéljük, megérezzük a csendes vibrálást, a néma suttogást, hiába a zaj, a világ hangos kiabálása.
Ülök melletted, és Te beszélsz, halkan, néha alig hallhatóan, mégis értek mindent, talán azt is, amit ki sem mondasz, és közelebb kerülök hozzád, bomlik a burok, finoman érintem a vállad, és látom, érzem, ahogy a láthatatlan apró heg előtűnik a bőrödön, mesélve Rólad, míg beszélsz.
Megyek melletted, a vállam egy pillanatra a karodhoz ér, ahogy a lépteid közelebb vezényelnek, és meglazítod a szoros kötelet, mi gúsba köti lényem, és látod, érzed a heget a bőrömön, érzed a néma fájdalmat, ami kíséri. Kioldod a szoros fűzőt, és érzed a saját hátadon, bőrödön a régmúlt sérüléseit, a soha el nem követett bűnökért kiszabott súlyos büntetések csapásait.
Állok Veled szemben, hideg van, mégis ott vagyok, mégis ott vagy, talán várunk, talán bízunk, talán még nem merünk, és az alkarodhoz érek egy pillanatra, felcsúszik az inged, láthatóvá és érezhetővé téve a sok küzdelmet, mit kiállt, a sok hiábavaló harcot, és a mögöttük megbújó fájdalmat.
Ülök Veled szemben, beszélsz és beszélünk, mosolyogsz és mosolygok, mégsem értem szavaid teljesen, valahol két szó között elvesztem a szemeid kékjében, és csak a suttogást hallom, az édes, néma, kínzó hiánnyal átszőtt suttogást, a lelkek hangját, ahogy egymást becézik, szeretik, csendben, mégis, tisztán érezhetően. Csak vallanak, szemérmesen és érzelmekkel telve, rövid, mégis dallamos mondatokban.
Rövid üzenetek a nappalban, hosszú, misztikus álmok az éjjelben, és a suttogás erősödik, nem függ hangtól, sem eseménytől, csak kúszik az éjjelben, határok és kételyek nélkül, tudatva, a két lélek sosincs messze egymástól, egymást gyógyítva és egyre feljebb és feljebb emelve vergődik a hiánytól a két, fáradt testben, míg mi pontosan azt hisszük, nem gondolunk sosem egymásra. Két lélek, akik sosem voltak külön, mégis, mindig azt hiszik, a test elválaszthatja őket……de csak addig, míg a suttogásuk felül nem ír mindent, míg megfoszt minden álcától, ruhától, fájdalomtól és félelemtől…..míg az az álom a valósággá nem válik, az álom, ami végleg megmutatja a mély szerelmek erejét.
Álom volt, ott a pici, rejtélyes vadászházban, de valahogy mégsem, hisz amit hátrahagyott, mindennél valóságosabb, minden ellenkezésem és tagadásom ellenére igaz és létező, az irántad érzett szerelmem, feltétel nélküli szeretetem…nemcsak a házban, a puha kanapén… mindenhol. ♥
