Valahova mindig tartunk, valamerre mindig megyünk, még ha olykor az út maga nem is látszik, akkor is, ha a környezetünkből csupán csak a tejfehér ködöt érzékeljük, ami ugyan jóságosan puha ölelésbe burkol, mégis, tompává és rideggé teszi lelkünk, időnként jeges kezeivel felrázva minket fáradt, monoton lépteinkből. Mindig haladni kell, hiába fogytán az erő, hiába sötét az éjjel….a megállás és feladás túl nagy kiváltság, amit a viharokban edzett, sötét ködös éjjeleken elveszett lelkek nem engedhetnek meg maguknak. Menni kell, táplálva magunkban a reményt, hogy egyszer, talán egyszer kapunk egy útitársat, és a közös léptek nyomán kivirágzik a fagyos, deres rét….de ez csupán halvány reménysugár, mi hosszú utunkon egyre kevésbé látható, egyre inkább nehezen észrevehető. Mégis, hinnünk kell, a súlyos ködlepel alatt, valahol, talán valahol várnak minket. Talán.
