Erőre vágyott, ami vihart kavar körülötte, ami az intenzív, váratlan villámcsapások és széllökések váltakozásával behatol lényébe, soha nem látott felfordulást, érzelmi káoszt okozva. Igen, erőre vágyott, ami köti figyelmét, felébreszti érzékeit, fenntartja érdeklődését, és mindeközben minden pillanatát, minden egyes lélegzetvételét, fürge, néha megbotló szívdobbanását birtokolja, és nem engedi el, nem szabadítja fel lelkét soha többet.
Erőre vágyott, olyanra, ami rabjává teszi, úgy, hogy önként, szabad döntéséből és akaratából menjen egyre mélyebbre a titokzatos erdőben, amit a szeszélyes vihar alakít örökké újabb és újabb labirintussá, hogy egy út végén mindig újabbakat találjon, még inkább elkötelezve magát az erőnek, mi idehozta és itt tartja, még inkább szeretve az ismeretlen hatalmat, mi időnként, megmutatva, hogy igazán sosincs egyedül, lágy szellőként simítja hófehér arcába aranyosan csillogó tincseit. Olyan hatalmas, ellenállhatatlan erőre, ami gyengéden, puhán fonja ölelésbe, mintha csak egy könnyű köpenyt terítene hátára a világ, ami vágytól fűtve, szenvedélyesen és birtoklón kulcsolja hosszú ujjait csuklója köré, pontosan úgy, ahogy az indák teszik, amikor elszánt útját járva a fák törzséhez ér. Erőre, tapasztalt, bölcs erőre vágyott, ami kirobbantja a tavaszt idéző, dühös, indulatos, villámlásokkal tarkított vihart, majd, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a lelkében tomboló érzelmek erdejében, novembert idéző, ködös, szeles, óvatosabb és lustább viharrá szelídíti, egészen addig, míg már csak a fehéren-jegesen csillogó hópelyhek hullanak alá a sötét, mégis nyugalmat árasztó égből, addig, amíg megszűnik a szél, mi egészen eddig simította, kísérte, ölelte, hogy felváltsa őt az erő valódi gazdája, kinek szemében lakik a vihart kiváltó hihetetlen kékség, és kinek hosszú, erős ujjai melegen érintik az úton áthűlt, enyhén rózsás pírt öltött arcát.
Erőre vágyott, arra az erőre, ami örökre megváltoztatja belső énjét, ami tomboló viharok által kelti életre új lényét, mi tépi és kínozza lelkét, csak hogy haladjon tovább. Igen, erőre vágyott, és most ott állt, a vihar kellős közepén, a vadul tomboló szél ütemesen csapta csillogó kék szemeibe aranyosan fénylő tincseit, és ráeszmélt végre, hogy az erő, mit oly nagyon szeretett volna megtapasztalni, az erő, amié lenni szeretett volna, viharként mutatta meg első arcát, otthagyva őt a kétségek, félelmek és örvénylő érzelmek erdejében, ahol csak a szívében egyetlen, megingathatatlan bizonyosságként lebegő szerelem, a szerelme az erő gazdája iránt adott egyedüli fényt. Ott állt, a vihar közepén, tűrve a viszontagságokat, hisz tudta, minden, ami ezekben a percekben körülvette, belőle táplálkozik, épp ezért, ha felhagy az örökös útkereséssel, megszelídül, hisz nincs erő, mi mindig hangos és látványos szeretne lenni. Állt és várta, hogy elcsendesedjen a vihar, egészen addig, míg abban az illatos fenyőerdőben el nem kezd hullani a hó, lágyan, hangtalanul, befedve mindent, mit a szél megtépett, mintegy puha takaróként biztosítva a világot, minden elnyeri végül a béke és szeretet ölelő puhaságát. Egészen addig állt ott, míg az első hópelyhek nyomán újra feltűnt az oly nagyon vágyott erő, immáron acélos kékségében csillogva azokban a hihetetlen mélységű szemekben, a szelíd mosollyal ívbe utasított halvány szeplők felett. Ölelte őt az erő, hosszú ujjaival érintette derekát, úgy álltak ott, együtt, a havas, téli, ezüstfenyőkkel teleszórt erdőben, ők, az ölelésbe burkolt lelkek.
