Sosem tudta igazán elképzelni, hogy ragadhatja valaki így magával, miként válhat egyik pillanatról a másikra a részévé, hogyan ivódhat bele lassan, szinte észrevehetetlenül, mígnem egyik reggel már úgy nyitja a napsugaras reggelre kék szemeit, hogy visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul a lénye egy részében már Ő éli napjait, csillogó gyöngyként szikrázó lelkében építve fel szerelme várát. Mégis megtörtént, gyengéden kúszott szívébe az érzés, valahonnan a gerince mélyéről indulva, hétről hétre építve fel a mély, folyóként lassan lüktető szerelmét a férfi iránt, elpusztítva mindent, mi az útjában állt, a tudatos ellenkezéstől kezdve a mások által felállított, áttörhetetlen falakig. Magával ragadta minden, ami körülvette Őt, a havas ezüstfenyőket idéző, lágy fahéjaromával átitatott illata, erős, magabiztos, mégis, valahol mélyen a gyengédség halvány sugaraival megvilágított lénye, széles, oltalmazó ölelést sejtető vállai, és a szemei, a hihetetlen mélységű, milliónyi apró csillaggal teleszórt kéksége, mi örvényként szívta magába, ha egyetlen pillanatra is belenézett, azonnal belefeledkezve, a határtalan szédülés érzetét adva ezzel lelkének. Mégis elveszett benne, mindig, amikor csak tehette, hisz elveszettsége párhuzamán volt képes zuhanni, valahova a kékség mélyére, míg a szemek némán meséltek, soha nem látott utakon vezetve őt, időnként a szeme sarkában fürgén szétfutó barázdák képében adva jelét elégedettségének, vagy épp pajkos, titokzatos játékának, ahogy a finoman szétszórt, apró, halvány szeplők felett mosolyra húzta őket, ezzel is bizonyítva, a mosoly a szemekben születik újjá, hogy szemlélőjét rabul ejtve folytassa munkáját. Ahogy peregtek a homokszemek a karcsú, csillogó homokórában, úgy jutott egyre mélyebben lényébe, pusztán csak a szemeiben lakozó kékség ereje által, és csak engedte neki, hogy felfedezze lelke labirintusát, végigsimítva a jégbe zárt szívét, lángba borítva lényét, hisz tudta, pontosan tudta, hogy ami jégbe fagyva halt, az perzselő tűzben születik újjá, és a kék szemek határozottan ezt tették; a szeplők felett ragyogó, acélos kékséggel borították szerelembe a jeges lelket, érte, a Kékszeműért, megmutatva, hogy a jól időzített, erővel oltalmazó lángokba borítás a gyengédség első, igazi, tavaszt ígérő néma jele.
