Talán semmi sem úgy történik, ahogy arra valaha is számított…
Talán mégsem az árvizek, viharok, váratlan villámlások idézte érzések, érzékelések és élmények kísérik a történetet, talán jóval, szívet-lelket melengetőbb puhasággal, óvatossággal úsznak lelkébe, szívébe, lényébe az érzelmek, a szerelem édes, halk dallamai.
Talán az elmúlt években, hónapokban váratlanul megjelenő, eleinte észrevétlenül gyengéd, lágy kísérőként lényével szálló események a folyók lassú, türelmes, mégis, pontosan és kiszámíthatóan építő munkáját idézik, lassan, ciklikus ritmusban építve a meder falát, puhán, simítva illesztve rá az újabb, kavicsokból és homokszemekből álló csillogó, vékony rétegét.
Igen, talán pontosan ez történik vele, a természet milliónyi arcában megjelenő csillogással, különcséggel épül lényébe a tudat, és az azt felülíró, azon könnyedén felülemelkedő érzelmi vibrálás, mi a lassú, eleinte szinte észrevehetetlen építő, magasba emelkedő munkának köszönhetően minden eddigi érzelmet, érzést felülíró szerelemmé fejlődik.
Áldozat volt, olyan áldozat, aki nem tudott változtatni az őt körülvevő, harcokban sérült lényét dobáló lassú folyamatokon, nem tudott kibújni többé a kék szemek alkotta börtönből, képtelen volt felszabadítani fáradt, reszketeg lényét az őt ölelő, puhán fogva tartó kékség karjai közül.
Igen, áldozat volt, saját félelmeinek áldozata, és remegő küzdelme alatt a kék szemek puha párnái közé bújva tűrte az időt, mi felépítette a csillogó, harcokat kiállt medret, melyben már mély, örök szerelmének tündöklő vize folyt szüntelen, édes dallamot szőve az éjjelbe.
Szerelemmé ért, lassan, gondosan felépített szerelemmé, mi úgy kúszott lényébe, akár a friss, reggeli levegő a tüdejébe; többé már nem tudott létezni nélküle.
