Karjaival igyekezett magát melegíteni, ahogy szorosan maga köré fonta őket, mégsem járt sikerrel, a kép, az emlékek ezen eldugott, eddig a mélyben csendesen eltemetve heverő momentumai teljesen a hatásuk alá vonták, és nem engedték, hiába szeretett volna szabadulni, hiába nyomkodta őket vissza, oda a mélybe, hasztalan volt próbálkozásának minden egyes pillanata.
A földön reszketett, lábait szorosan a mellkasához szorítva, karjaival kulcsolva remegő térdeit, arcát a kezei közé temetve, ezzel is takarva könnyeit. Reszketett, hisz a padló hideg köve jeges érintéssel simult alá, remegett, hisz apró, zokogó testét lelke rázta, sebzett, fájó, a félelem és reménytelenség alkotta sötétben elveszett lénye, ami túlnőtt megtört testén, és csak terjesztette a jeges felhőt, amivel magát igyekezett védeni, óvni. Végtelen naivitásában talán abban bízott, ha megfagyasztja lényét, elmúlik a fájdalom, és bástyákat tud építeni jégbe bújtatott szívének, burkot, ami majd megtéveszti a szemlélőt. Mégis, kínozta a fagy, hisz a pillanatnyi állapotát konzerválta benne, a jégkristályok, ahogy csillogásukkal jegesen deresen fehéres szürkévé varázsolták, pontosan megőrizték érzelmeinek, félelmeinek minden ízét, illatát, érzetét. Ahogy falta a jég apró lényét, talán bátorodott, talán erősödött, megalkotva magában a bástyákkal tűzdelt burok pontos képét, amit majd a világ látni fog belőle. Arcát simítva a kíméletlen jég a könnyekből gyöngyöt varázsolt, mik hamvas pirosra csípték járomcsontjait, ezzel súgva majd a későbbi figyelőknek, a pírban üzenve nekik a mélységben rejtőző jégpáncélba dermedt titokról. A jeges felhő, ahogy érkezett, úgy távozott, csendben, puhán, némán átadva munkája gyümölcsét, az apró jéghercegnőt a mindig várakozó, optimista jövőnek.
Reszketett, hisz a kép maga alá temette, túlságosan is élénken emlékezett magára, a jég ölelésébe font apró lányra, arra, hogy szívének egyetlen egy, igazi fénysugár adott minden dobbanáshoz elegendő erőt; a remény, hogy egyszer majd megolvasztja valaki a hideg, fehér burkot, kiszabadítva őt a végtelen, hideg, sötét börtönből, amit réges régen ő maga fagyasztott oda. Érezte, tisztán és erősen, az apró kis lélek szabadulna, jeges tenyereit, hűvös ujjait a burokra illeszti, kérve ezzel őt, saját magának felnőtt énjét, engedje őt meleg karok közé simulni, engedje, hogy a lassan, puhán és édes szelek szárnyán érkező tavasz virágba borítsa az örök telet élő mezőt, hagyja, hogy a napsugarak gyengéd mozdulataikkal érintsék a jégpáncélt, lassú olvadást hozva ezzel lelkébe. Zokogott a lénye, rázta a félelem és a fagy, mégis, ahogy a tavasz első melengető sugarai a távolból arcához érték, a földre zuhant, és nem tiltakozott tovább, engedte, közeledjen a lassú olvadás, hozzon elő bármit, élesszen fel bármit, hisz eljött az ideje, hogy a jégbe dermedt apró lány kiszabaduljon végre, és önfeledt mosolyával várja a tavasz első, a szivárvány minden színében pompázó virágait.
